A SZÓLÁS JOGÁN

Naftasovinizmus

A magyar kormány közelmúltbeli húzása, hogy a befagyasztott üzemanyagárakat csak magyar rendszámú autóval rendelkezők élvezhetik. A többiek fizessenek, mint a katonatiszt.

Amit most írok, nem dicsekvés, csak tény. Az utóbbi néhány évet leszámítva sokat utaztam. Külföldre is. Hivatalosan is, maszekban is. Imádok utazni, világot látni, új emberekkel ismerkedni, idegen nyelveken is beszélgetni. Tudom, hitvány kozmopolita vagyok. Ráadásul, ahelyett, hogy a Balaton partján költeném el a teljes jövedelmemet, gazdagítva vele szegény magyar nemzethy oligarcháinkat meg az egy szezon alatt meggazdagodni óhajtó árusokat, töredéke pénzért élményekben gazdagabban térek haza külhonból.

Ahol a lányom külföldi ösztöndíjjal tanult, ott én is megfordultam párszor. Így esett, hogy Antwerpen is felkerült a listára. Imádom azt a várost. Ott már 10 évvel ezelőtt is létezett városkártya, amit éppen ugyanannyiért vehettünk meg mi is, mint a belgák vagy bármely más náció. A kedvezmény is ugyanakkora volt vele, mint másoknak.

Benzinkút Abaújszántón 2020 augusztusában – a fotónk illusztráció
Koppányi Szabolcs

Jártam párszor Milánóban is. Az itteni szupermarketekhez hasonlóan ott az egyik olasz bolthálózat az Esselunga. Egyik alkalommal épp novemberben jártam ott, és feltett szándékom volt, hogy veszek pandorot is. (Ez egy hagyományos, édes ízű olasz kenyérféle.) Végignéztem a bolt reklámújságját, és a sokféléből az egyik pandoro épp akciós volt. Amikor a pénztárnál sorra kerültem, a hölgy kérdezte, hogy van-e kártyám. Mint kiderült, csak azzal volt annyira jó áras (vannak ilyen akciók itthon is, és még a magyarok közül is csak azok kapják olcsóbban, akiknek van a bolthoz kapcsolódó vásárlói kártyájuk). Mondtam, hogy sajnos nincs. Magyarországról jöttem. A hölgy rám mosolygott, visszakérte az előző vásárlótól a kártyáját, lehúzta, és máris kedvezményezett lettem én is. Valahogy ez olyan spontán módon jött, számukra nem volt kérdés, hogy a külföldivel jót tegyenek.

Olaszországban egyébként is gyakran meglepődtünk azon, hogy az éttermekben a rendelt ételen, italon kívül nagyon sok helyen hoztak valamit pluszban: egy pohár bort, egy kis desszertet, pár falat előételt, amíg várunk a megrendelt kajára, a pálmát egy bolognai étterem viszi, ahol étkezés előtt egy kisebb margherita pizzát kaptunk, étkezés után pedig egy fél üveg limoncellot. Valahányszor szabadkoztunk vagy rácsodálkoztunk, ugyanaz volt a válasz: per complimenti. És ugyanúgy kedveskedtek nekünk is, mint bárki másnak. Igyekeztünk mindenütt olaszul beszélni. Nyilvánvalóan hallatszott, hogy nem az anyanyelvünk, így, ha pont ezért kedveztek volna nekünk, mert külföldiek vagyunk, annál dicséretesebb.

Egy másik alkalommal szintén Bolognában egy fagylaltozóhálózat üzletében kaptam kóstolókat többféle fagylaltból, sőt, egy jókora gombóc igazi tejszínhabbal is megkínáltak. Ingyen. Természetesen nem vagyok potyaleső, vettem rendes adag fagylaltot pénzért. Majd ugyanott még aznap este egy másik eladótól kértem egy forró csokit. Aztán beszédbe elegyedtünk. Magyarországot hallva azonnal beugrott neki Puszkász. Átbeszéltünk sok mindent, majd amikor fizetni akartam, csak legyintett. Jót beszélgettünk, mondta.

És ugyanazon az áron tudtunk bármit megvásárolni Németországban, Csehországban, Olaszországban, Angliában, Spanyolországban, Szlovákiában, Görögországban, mint a helybeliek vagy bármelyik más külföldi. Tagadhatatlan, hogy akadnak elvétve kevésbé jó élményeink is (nem az árakkal). Ez elkerülhetetlen. De – és ez a lényeg – ezek egyénekhez kötődtek, nem az ország bánt velünk rosszul.

Benzinkút Abaújszántón 2020 augusztusában – a fotónk illusztráció
Koppányi Szabolcs

Volt viszont egy kifejezetten rossz élményem régebben. Még a nyolcvanas évek elején idegenvezetőként csoporttal voltam – akkor még – Csehszlovákiában. A Magas-Tátrában jártunk, hazaúton volt egy kis szabad program Lőcsén. Az egyik boltban láttam egy klassz melegítőt, meg szerettem volna venni. Az eladó közölte, hogy nekem az nem eladó. Azt hittem, nem jól hallok, megkérdeztem, miért nem. A válasz rövid és velős volt: magyar nekünk nem barát. Tehetetlen voltam, és megalázva éreztem magam.

Magyarországon, különösen a fővárosban (az elsőben), azon belül is a Váci utca környéki vendéglátó egységekben előszeretettel vették palira a külföldieket. Jókora felárral számoltak, igencsak vastagon fogott a ceruza, amikor őket próbálták lenyúlni.

Most az a kormány, amelyik választások előtt két kézzel szórta a pénzt szavazatokra, osztogatott hitelből, rájött, hogy a sokat köpködött Európai Unió nélkül magatehetetlen. Az értelmesebbje már eddig is látta, hogy a király meztelen, lassan a propagandával jóllakatott hívek némelyike is kezdi érzékelni, hogy ahányszor bemegy a boltba, annyiszor talál magasabb árakat, ami már nem annyira vicces. Egy jó moslékkoalíciózásért, gyurcsótányozásért, zajospetizésért meg egy zsemlét sem adnak. A befagyasztott árakkal sem bírnak már sokáig a pénzügyi zsenijeink. Mese volt az egész, egy választás előtti színjáték. Amíg a kormánytagok, NER-lovagok pereputtyostul kábé annyit éreznek az egész csődből, hogy egy szúnyog csípte meg őket, a szerényebb jövedelműek, a munkájukat vesztettek, a már korábban is nélkülözők úgy élik meg, mintha egy ló gyomorszájon rúgta volna őket.

És akkor itt a zseniális megoldás, legyünk trógerek a külföldi rendszámosokkal. Sarcoljuk meg őket, fizettessük meg velük, amit a kormány elherdált. (Az éjjel tankoltam, jelenleg literenként 284 forint pluszt vágunk a külföldi rendszámosokra.) De amikor majd mi külföldre megyünk, minket ne diszkrimináljanak, mert azonnal vácsét csapunk. Mert mi ismerjük a jogainkat. Bár a kötelességeinket is olyan jól ismernénk! Mert a klub, aminek tagjai vagyunk, nem egy sarki kocsma, ahol szabad a földre köpni, ahol ököllel lehet érvelni. Itt szabályok vannak, amiket belépéskor elfogadtunk. Csak mi, a farok szeretnénk csóválni a kutyát.

Fiúk, jól vagytok ti összerakva? Nem volt még elég az utóbbi időben ebből az ostobaságból, hogy mindenkivel szembemegyünk? Csakazértis. Mert mi nem engedünk. Mi mi vagyunk. Szuverének. Akik a mások pénze nélkül maguk alá tesznek. Akkor is. Mi megmutatjuk az egész világnak. Mit egész világnak, az egész univerzumnak, ha már a Holdról is látszik. Mint a Gyaloggaloppban.

Ami itt folyik, az egy rossz álom, amiből felébredni vágyik a magamfajta. A mindig van lejjebb igazságát nap mint nap kell megélnünk. Engem konkrétan a szégyen öl meg a kormány húzásai miatt, és rettenetesen dühös vagyok. És a személyes önzés is beszél most belőlem. Szeretnék még az életemben külföldre utazni. És szeretném, ha nem néznének rám ferde szemmel, amikor kiderül, hogy Magyarországról érkeztem. Hiszen eddigi életemben mindent megtettem, hogy ne hozzak szégyent erre az országra. Én, a hazaáruló, a nemzetellenes.

Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.