A SZÓLÁS JOGÁN

Szívhang, avagy a Ratkó-korszak reloaded

Többségük nem is ismeri a női testet. Se a lelket.

A nagy Nemzethy Szaporító Állomás kiadta legújabb rendeletét. A bőven nyugdíjaskorú olajszőke exrendőr – alias bel-, oktatás- és egészségügyminiszter 3 in 1 – rendeletbe vette, hogy ha ma egy nő úgy dönt, hogy nem szeretné megtartani a terhességét, akkor cserébe meg kell kínozni. Ha még így is megéri annak a felelőtlen, nemzetellenes, hazaáruló némbernek, akkor mehet a küret.

Ez a rendelet nyilván ismét megosztotta az ország népét. Valószínűleg ez is volt vele a cél. Már várom, hogy mikor jelennek meg az abortuszért folyamodó nőket gyalázó plakátok az utcákon. Mert ezekből a trógerekből azt is simán kinézem.

Volt már olyan időszak Magyarországon, amikor tiltották az abortuszt. A magzatelhajtás viszont akkor is ment. Legfeljebb illegálisan. Voltak, akik bele is haltak. Na, ők utána már nem szültek többet, akkor se, ha később alkalmas lett volna. Megérte baromira az államnak.

Korábbi – gyerekvédelemről szóló – írásomban már ezzel a részével foglalkoztam az abortusznak. Nem akarom felböfögni és újrarágni. Írnak is többen hasonló dolgokat, rávilágítanak megannyi szempontra. Én most máshonnan szeretném megközelíteni ezt a témát. És előre is elnézést kérek azoktól, akiket sokkol, de ez van.

Kezdeném egy coming outtal. Sose akartam gyereket elvetetni. Életpárti vagyok. Mondom, élet- és nem létezéspárti. Egyke vagyok, annak minden előnyével és hátrányával. Világéletemben szerettem volna testvért. Ha már nem lett, jómagam elképzeltem egy szép saját családot. Ahogy a legtöbb gyerek, fiatal ábrándozik ilyen dolgokról. A vágyaimban három gyerek szerepelt.

A Magyar Közlönyben megjelent változtatás szerint az állapotos nőnek a jövőben be kell mutatnia egy olyan szülész-nőgyógyász által kiállított leletet is, amely rögzíti, hogy az állapotos nő számára az egészségügyi szolgáltató a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon bemutatta.

Szóval, a rendelet szerint az abortuszra jelentkező nőnek meg kell hallgatnia a magzat szívhangját. Ha nem lenne elég baja anélkül is. Lehet, hogy sokaknak ez felfoghatatlan, de a nők nem úgy járnak abortuszra, mint bevásárolni. Ez nem egy rossz szokás, hobbi, divat, passzió. Mire egy nő meghozza ezt a döntést, sokat vívódik. Most ne jöjjön senki azzal, hogy nem mindenki. Persze, kivétel elvétve mindig akad. De a többség igenis megszenved egy ilyen döntést. Amit lehet, hogy évekkel később megbán. Vagy akár rájön, hogy az adott élethelyzetben az volt a legjobb, amit tehetett. A döntést a saját testéről IS hozza, ami hozzá tartozik, és ami fölött – amíg nem kerül gyámság alá – önmaga rendelkezhet. Igazából szeretnék ezt a jogot elvenni, de mivel az elég erős ellenállásba ütközik, és mert fennáll az illegális abortuszok reneszánsza, nem merik vállalni a felelősséget. (Merték valaha valamiért is?)

Ezért aztán úgy döntöttek a white man privilege birtokosai, hogy lelki terror, érzelmi zsarolás alá helyezik a nőket. Hallgassa csak meg az az átkozott némber a magzat szívhangját, és utána legyen szíve elvetetni. Megölni. Gyilkossá válni. Tegyünk rá még egy terhet, keltsünk benne bűntudatot. És ez a sok elmeháborodott azt hiszi, ezzel hátradőlhet és megnyugodhat? Biztosan lesznek bizonytalanok, akiket a szívhang kötelező meghallgattatásával meg lehet törni. Nekik lesz még rá kb. 6-7 hónapjuk, hogy mégis meggondolják magukat. Nincsenek kétségeim, hogy ezentúl is lesznek csecsemőgyilkos anyák, jobb esetben inkubátorban elhelyezett babák, akiket talán valaki örökbe fogadhat, és nem árvaházban kell felnőniük. Szóval, gondolom, a döntéshozók most baromi önelégültséget éreznek, egyfajta orgazmikus élményben van részük. Nos, ez legyen a legnagyobb öröm az életükben.

Mert sok mindenre nem gondoltak. Miért is gondoltak volna? Többségük nem is ismeri a női testet. Se a lelket. Az, hogy tudnak állva pisilni, és ismerik a behatolási pontokat egy nőn, még kevés az üdvösséghez. Mert ezzel a rendelettel nem csak az abortuszra jelentkező nőket kínozzák. A szívhang az épp az a dolog, ami olyankor is lehet gond, ha van, de olyankor is, ha nincs. Ezzel szórakozni, az egyik legaljasabb dolog, amit el tudok képzelni. Ilyet csak érzéketlen barmok csinálnak.

Vajon ezek a kretének egyetlen pillanatig is gondoltak azokra a nőkre, akik nagyon szeretnének gyereket, meg is fogant bennük, hallhatták boldogan a szívhangját, aztán egyszer csak elvetélnek? Nincs többé szívhang. Kész, vége, game over.

Volt egy terhességem. Nagyon örültem neki. Egészségesen éltem, vigyáztam magunkra. Rendszeresen jártam orvosi vizsgálatokra, nem volt baj a súlygyarapodásommal sem. A vérnyomásom alacsonyabb lett, de az belefért. Akkor derült ki a vércsoportom is, Rh-. Minden rendben ment, csinos pocakom volt, az UH-vizsgálatokon sem volt eltérés. Korának megfelelően fejlett magzat volt. Nem akartam tudni a nemét. Mindegy volt, csak gyerek legyen és egészséges. Nevek is voltak előkészítve. A kiskönyvben azt „ígérték”, hogy a Mikulás hozza majd. A föld felett jártam két méterrel. Fogadott orvosom is volt, ami adott egy pici plusz biztonságérzetet. Ahogy nőtt a baba a hasamban, úgy lettek a kis finom apró mozdulatokból, suhanásokból könyöklések, sarkazások. Imádtam minden percét.

Aztán egyik nap feltűnt, hogy elmaradnak ezek a határozott mozdulatok. A klinikán az ügyeletes orvos szívhangot keresett. Nem talált. Az ultrahangon látszott, hogy a köldökzsinór fojtotta meg. Harmincötödik hetes magzat volt, az már nem vetélés. Közölték, hogy meg kell szülnöm. Üvölteni szerettem volna, de emlékeim szerint még sírni se volt erőm. Gépiesen mentem egy ápolónő után, aki felkísért egy szobába. Az orvosom nem utazott el emiatt egy konferenciára, csak később. Kaptam szereket, hogy másnap könnyebben menjen a szülés. És akkor (azelőtt és azóta se) vettem be azt a két szem nyugtatót, amit rám tukmáltak, hogy tudjak aludni.
Másnap reggel szülőszoba, Oxytocin infúzió, hogy legyenek méhösszehúzódások. Mellettem vajúdtak nők, hallottam szívhangot, és a sok jajgatás után jött a gyereksírás. Én eleve úgy feküdtem ott, hogy tudtam, nekem csak a kín jut ebből a forgatókönyvből, az azt követő határtalan boldogság nem. Ne szépítsük a dolgot, egy holttestet készültem megszülni. Egy szívhang nélküli élettelen babát. Megtörtént. Harapni lehetett a csendet körülöttem, mindenki egy pisszenés nélkül tette a dolgát. Nagyjából mindegy volt, meddig kínlódunk ott, ártani már nem tudott semmi. De ügyes voltam, harmadik nyomásra meglett. Az orvos egy gyors mozdulattal letekerte a köldökzsinórt, és a hasamra ültette a babát. Gyönyörű, fekete hajú, kétkilós, formás kisfiú volt, csak a nyakán árulkodott egy csík a tragédiáról. Olyan volt, mintha aludt volna. De nem élt. Nem volt szívhangja. Aztán az is kiderült, hogy teljesen egészséges volt. De szívhang nélkül mit sem ért az egész.

Szóval, akik most azt gondolják, milyen zseniális ötlet volt a szívhanggal manipulálni a nőket, azok köpjenek már fel és álljanak alá. De leginkább húzzanak el a nők méhéből, és a gyilkosságot, emberölést ott keressék és üldözzék, ahol van. Beleértve azt is, ahogyan ők ölik meg sok gyerek reményeit, esélyeit is egy élhető életre. De erről majd írnak mások.

Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.