Road movie a mi utcánkban – A XV. Tar-túra után, szabadon

Piszkos ujjbegyek a korsókon, a felespoharakon. Viseltes felöltők, régi történetek. Görnyedt, csöndes, feszült alakok mozgolódása, miközben valaki épp egy olyan szöveget olvas fel, aminek a szereplői akár ők is lehetnének. A XV. Tar-túra résztvevői között vagyok, hogy velük együtt rójam le tiszteletem a tragikus sorsú író emléke előtt.

A fővárosból érkezett barátommal, Sonával kelek útra. Régen láttuk egymást, van mit megbeszélni. Ezért is indulunk későn, aztán meg hőbörgünk, mert mindenhol pirosat kap a troli. Valami csoda folytán időben odaérünk az első állomásra, csatlakozunk a 25-30 fős társasághoz a Csapó utcai Turmix Bárban. Tar sokat járt a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségébe, hazafelé először ide tért be. A nap hátralévő részében követni fogjuk az útvonalát. Say Hello (volt Kosár, előtte Unplugged, korábban Lilla), Prémium Söröző (annak idején Moulin Rouge), Dorottya, majd a Balszélső, az író egykori törzshelye, amit ő még Paksinak hívott. Végül az Ádám Presszó, ahol a túra szervezői, az Együtt Debrecenért Egyesület tagjai egy tál gulyáslevessel kedveskednek a megfáradt menetelőknek.

Galéria: XV. Tar-túra - 2019. szeptember 28.
Lia

Így lesz ez idén is – árulja el a főszervező, Giczey Péter, aki a korábbi alkalmak gyakorlatához hűen az írónak a néhai vagy.hu-n megjelent tárcáiból választ szöveget. Szerencsére a portál megszűnésével ezek az írások nem tűntek el végleg. Giczey és mások a túrákon rendszeresen válogattak belőlük, de a nagyközönség számára csak a tavalyi évtől elérhetők, köszönhetően a Vén Ede című hiánypótló, posztumusz Tar-kötetnek, amit egyébként az imént említett civil szervezet adott ki. Az asztaloknál sokan ülnek, akiknek keze ügyében ott a könyv, ők egyszerre hallgatják és olvassák is az Alagút című tárcát. Az összegyűltek közül valaki szót kér, bemutatkozik, Hajdú Zsigmond, jegyzem fel a nevét. Ösztönözve az imént hallottaktól, hangot szeretne adni a gondolatainak. Nagy a zaj, a város délelőtti forgalma eléri a tetőpontját. Ráadásul a szomszéd asztalnál egy Jézusos viccen nevetnek, Sonával ezért sem halljuk tisztán az elmondottakat. Miért nem lehet a megváltóval bújócskázni, kérdezte az imént egy idősebb, rekedt hangú férfi a vele szemben ülő filigrán hölgytől. Mert les, árulta el a megfejtést, és miközben ezt mondta, eltakarta a szemét a tenyerével. Annyit azért ki bírunk venni a hangzavarból, hogy a felszólaló városépítészeti adalékokkal egészíti ki a szöveget. A cívisváros vízvezetékrendszeréről beszél, ami egy-két helyen csavarosabb a kelleténél, de a figyelmemet megint elvonja valami. Pohárcsörömpölés, egy férfi felkiáltása: mit szólna ehhez Sanyi, ha hallaná!

Lia

Még jócskán van a korsónkban, de már indul a csapat. Nem akarunk az első állomásnál lemaradni, a Hunyadi utcáról nyíló Say Hello-ban vagyunk. Sorban állás a pultnál, sör és unikum, unikum és sör, kék fényben úszó, ablaktalan mellékhelyiség. A szomszédos konditerem előtt kisebb tumultus, a villamossínekkel párhuzamos járdán biciklisek, gyalogosok. Elhelyezkedünk, majd Sonával a klímasztrájkról beszélgetünk egészen addig, amíg egy veszprémi hölgy olvasni kezd, szintén a Vén Edéből. Az építészeti környezet változásairól szól az írás, sajnos nem hallom a címét. A mellettem lévő szakállas, megereszkedett arcbőrű úrtól is megkérdezem. Azt feleli, csak a buszra vár, de ha már itt tartunk, neki is lenne egy kérdése. Arról érdeklődik, mi történik most. Felvázolom neki a túra koncepcióját. Bólint, hallgatja a felolvasást. Néhány perc múlva leteszi a korsóját a legközelebbi szék mellé a földre, és elsétál. Mennyire igaz, jegyzi meg a tárca utolsó mondata után a felolvasó, hogy lassan kiismerhetetlenek lesznek a városaink, leginkább az idősebb generációk számára, pedig ők a legrégebbi lakosok. Mi lesz velük? Hogyan fogják megtalálni a helyüket? Valaki hozzáteszi, hogy az ember lassan már azt sem tudja, hol iszik, ennek a helynek is mennyi neve volt már, de nem kell messzire menni, az utcák meg a terek neveit is bármikor megváltoztathatják. Egy tulajdonosváltás, aztán kész, új érdekeknek és szeszélyeknek kell engedelmeskedni. A csapat indul, mi maradunk. 11 óra. Nem akarom megint húzóra inni a sört. Negyed órás késéssel követjük őket. Izgatott vagyok, még nem voltam a Prémiumban, de mindig kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet belülről a Mester utca és a Böszörményi út kereszteződésében álló kis épület.

Lia

A hely a korábbi években zárva volt. Bár megesett, hogy a tulaj az író emléke iránti tisztelet jeléül ideiglenesen megnyitott, de ha jól tudom, az előző néhány alkalommal végül nem jutottak be a rajongók, a Böszörményi úti Focitanyában kellett fogyasztaniuk. Most azonban, amikor szállodát vagy mit építenek a Focitanya helyére, a Prémium nyitva, és pultja mögött az előbbi hely csaposát látom. Szeretném megkérdezni, hogy akkor most övé-e ez a kocsma? Mi lesz a Focitanya sorsa? Vagy én emlékszem rosszul, és ő nem is dolgozott ott? De mivel késtünk, csak rendelni marad időnk. Cseresznye: 300 – hirdeti a pult alá kifüggesztett tábla. Két cseresznyepálinka lesz, mondom a pultosnak, aki azt válaszolja, az nincs. De ide van írva, mondom. Igen, helyesel, de az nem pálinka, hanem cseresznye. Miközben kiveszi az üveget a hűtőből, és levesz a polcról két felespoharat, körbenézek. A falakon faburkolat, nem nagy a tér, de van egy belső helyiség, amiben kényelmesen el tudnak rejtőzni azok, akiknek elegük van a kinti világ embertelen iramából. A falra függesztett táblákat figyelem. Az egyik különösen tetszik. Piros alapon fehér betűkkel a felirat: HITEL. Alatta egy fehér alma, amibe valaki beleharapott. Beszédes ábra, mondom nevetve, amikor felhangzik A férj illata című novella első mondata: „Gázszagot érzek, gondolta Balajtiné a tükör előtt, és ábrándos mosollyal nagyot sóhajtva szívta be a levegőt...”

Lia

A legszívszorítóbb része a szövegnek az, amikor a szomszédai által őrültnek tartott asszonyról elárulja a narrátor, hogy már nem a férje sírjánál üldögél naphosszat, annál is inkább, mert ellopták a padot. Hanem egy márványlap mellett, amire az van írva, hogy te voltál a legdrágább édesanya. Erről beszélgetünk Sonával a kereszteződésében, amikor egy idős hölgy szólít meg. Vastag kabát, a fején barna foltokkal tarkított hajháló. Érdeklődik, ki az a költő, akinek a műveiből felolvastak az imént. Mondjuk, íróról van szó, Tar Sándorról, ő meg csak bólogat, és mintha arra várt volna egész nap, hogy valakinek végre el tudja mesélni az élettörténetét, nagy vehemenciával kezd bele. Az embólia vitte el a férjét, hálátlan fiának esze ágában sincs hazajönni Bécsből. Anyagi gondok, folytonos bizonytalanság. Az asszony percenként hátranéz. Követem a tekintetét, a szemközti kuka mellett felfedezem a szatyrait. Alumíniumdobozokkal, papírokkal vannak tömve. Azt mondja, így szokta csinálni, gyűjtöget, sétálgat, legalább nem unatkozik. Megszédül, a falnak dől. Szabadkozik, nem részeg, csak húzza hátrafelé az agydaganat. Beteg, de mindenki azt hiszi, iszákos.

Lia

Nem tudom, mióta beszélgetünk. Illetlenség lenne megnézni az időt. Kicsit szédülök, meleg van. A cseresznye hatása. Nem akarom félbeszakítani az asszonyt, végül mégis megteszem. A vállára teszem a kezem, megköszönöm, hogy ennyi mindent megosztott velünk. Sírni kezd, mert ebben a világban csak az számít, hogy legyen valami vagyonod, ha nincsen, olyan vagy a többiek szemében, mint a gecis zsebkendő, szipogja. A Dorottya felé indulunk. A Kishegyesi úti Tesco sarkáról visszanézek. Már nem látom őt.

Néhány túrázó van csak a Kishegyesi út és a Dorottya utca kereszteződéséből nyíló Dorottyában, hozzánk hasonlóan lemaradtak a többiektől. Éppen indulnak. Az itteni felolvasást lekéstük, de ha sietünk, a Balszélsőben még hallhatjuk a következőt. Elidőzünk kicsit a háztömb előtt, amiben Tar is lakott, onnantól már csak néhány lépés a hajdani Paksi, szerencsére időben sikerül odaérni. Szabó Krisztinának, a debreceni Művésztér Műhely Egyesület vezetőjének a Kis fehér ház című írásra esett a választása. Lassú teher, ez a címe a könyvnek, amiben a szöveg helyet kapott. Azt hiszem, ez az egyik legjobb kötetcím a magyar irodalomban. Egyébként akció van a Balszélsőben, hívja fel a figyelmünket valaki a kihagyhatatlan ajánlatra, a vilmoskörte és a korsó sör most csak 680. Aztán arra eszmélek, hogy egy Attila nevű férfi áll mellettem. 38 éves, mutogatja a bal karján lévő hegeket. Szerelmi ügy, összekapott az exével, és beverte a lépcsőház ajtajának drótüvegét. Kilenc öltés. Mikor történt, kérdezem. Két hónapja, válaszolja. Azóta táppénzen vagy? Nem, mondja, most éppen két állás között. Sona átkarol, egy szemüveges, kopasz öreghez vezet, Radics Béláról beszélgetnek, az öreg szerint a magyar Hendrix egy ópiummal is kereskedő arabtól vette a Gibson SG-t. Akkoriban a zenészek, mondja, potom pénzért jutottak a legtutibb hangszerekhez a fővárosi éjszakában. Próbálnak bevonni a társalgásba. Idézek a Zöld Csillag dalszövegéből, összeakad a nyelvem. Nem baj, mondja az öreg, és nevet, ahogyan Attila is. Nevetek én is, aztán egyszer csak az Ádámban kanalazom a gulyást.

Lia

Sona nincs itt, Attila meg rappel. Biztat, rappeljünk közösen. Faragjak én is rímeket, elvégre költő vagyok. Felállok, megkeresem a mosdót, és annyi csapvizet iszok, amennyi csak tudok. A falnak dőlök, behunyom a szemem. Próbálom összekapni magam. Arcok cikáznak előttem, helyek villannak fel. Megtapogatom a zsebeimet, szerencsére mindenem megvan. Kinyitom a szemem, fellapozom a jegyzetfüzetem. Alig írtam valamit. A tükörbe nézek, kutatok az emlékezetemben. Próbálok felidézni egy olyan Tar-szöveget, ami megnyugtató véget ér.

Lia
Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.