OTTHONVÁGY

Anyaföld

Mindenkinek jár kilenchónapnyi tökéletes biztonság.

Ha tudtam volna, hogy ilyen a világ, nem siettem volna annyira - mondják a felnőtt emberek, utalva arra a kilenchónapnyi biztonságra, amit az anyaméh jelentett. Vagyis, amit sejtik, hogy jelenthetett, mert bizonyosan senki sem tudhatja, hogy azok a hónapok kényelemben teltek. Mégis valamiért úgy hisszük, hogy tökéletes létállapot volt, s talán ezt keressük viszont életünkben.

Van tehát a születés utáni felsírásnak egy átvitt értelme is, hiszen kinek kell a kényelem, a meleg és a biztonság helyett valami irtózatos, hideg világosság, ahol a fájdalom ezer arcát mutatja, ahol az idő elveszi a napokat, ahol aztán megint kereshetjük a másik felünket.

Milyen szép az a kilenchónapnyi teljesség! Mégis később mennyi keserűség okának vezetjük vissza: talán már az anyaméhben magunkba szívtuk a kínokat. Mekkora trauma egy csöppnyi életnek, hogy ha letelik a kilenc hónap, többé nem édesanyja szívének dobbanására pihenhet?

Paksi Panni rajza

Mondják, hogy miután sietve, egy hónapot csalva a világra jöttem, csak akkor hagytam abba a sírást, amikor édesanyámra tettek, és újra meghallottam szívének megszokott ritmusát és érezhettem melegségét. Édesanya születésem után is azon dolgozott, hogy legalább olyan biztonságos burkot építsen ebben a világban, mint amilyen lehetett odabenn. Nem volt neki egyszerű, de napról napra újra szőtte ezt a védelmező hálót, ahonnan nézve a világ mégsem volt annyira rémes hely. Szerencsés vagyok, hogy az élet velem, ha másban nem is mindig, de ebben ilyen kegyes.

Hogy olyan lettem-e, mint ő? Mondanám, hogy magamba szívtam odabent minden jót, de valójában csak éreztem, csak ellestem, és sután próbálgatom idekint. Hogy létezik-e a világban ugyanez a teljesség? Bizonyosan még nem tudom. Úgy mondják a bölcsek, hogy az ember csak magában találhatja meg újra. Talán ereinkben csordogál, idegsejtjeinkben munkál, ott van minden kifújt levegőben, csak épp a világtól nem vesszük észre. Abban a világban, ahol már nincs körülöttünk védelmező háló. Ahol, ha bántanak, már sebet tudnak ejteni a szívünkön és a lelkünkön. Ahol az emberek képesek elhitetni egymással, hogy többet vagy kevesebbet érnek. Amiben a létezést már nem a lélek súlyával, hanem az anyagi javakkal mérik. És mihez kezdjen ebben a világban az az ember, akit becsületre neveltek, arra, hogy ne hajhássza ezeket a javakat, aki azt tanulta, hogy a szív mutatja a helyes irányt.

Milyen szép és találó szó: anyaföld. S milyen sokat jelent, hogy ki, hova születik. Az anyaföld részünkről leválaszthatatlan, történetünk ott kezdődik, és csak isten tudja, ott is ér-e véget. Sokan vagyunk, akik itt szeretnénk otthont, családot, itt szeretnénk megtalálni számításainkat.

Mikor úgy érezzük, minden összeomlik, sietünk vissza édesanya közelségébe. Hallani újra a megszokott ritmust, érezni az összetartozást, hogy valahol mindig várnak, van helyünk. Sokszor tényleg elég két biztonságot nyújtó, ölelő kéz és egy szerető szív dobbanása.

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.