Érző lények láncvégen – egy önkéntes kutyamentő történetei a debreceni kertségekből

Többnyire már előző este bepakolok minden szükséges dolgot, fényképezőgépet, mindenféle hivatalos dokumentumot, a Kindle tele jogszabályokkal, különböző méretű nyakörvek, jutalomfalat, 1-2 apró zsák táp, fertőtlenítő gél és több kesztyű lapul a táskában. Reggel, amint csörög a telefonom, hogy ideje felkelni, már csak a teát kell meginnom, útközben veszek valamit reggelire úgyis.

A debreceni Együtt Az Állatokért Állatvédő KHE tagjaként a nem megfelelő állattartási körülményeket és bántalmazásról szóló bejelentéseket ellenőrzöm rendszeresen, leginkább kutyák esetében. Előfordul, hogy sikerül a tulajdonosokkal együttműködni és így elősegíteni a tartási körülmények változtatását, de sajnos sokszor találunk süket fülekre…

Nem megfelelő állattartási körülmények
Törő Vanda

Hétvégi reggelre sikerült időzíteni egy bejelentés ellenőrzését. Megkérdeztem a bejelentőt, hogy otthon lesznek-e a tulajok, hogy ne potyára menjünk ki, azt mondta, persze, minden hétvégén kint látja őket az udvaron. Azt azért sejtettem, hogy abban a zord időben nem lesznek kint az udvaron, de legalább biztosan otthon lesznek. Megérkeztünk, kiszálltam, szinte azonnal lehetett látni, hogy ezek a kutyák borzalmas állapotban vannak, itt, ha nincs együttműködés, el kell őket hozni. A csengő nem volt jó, ezért jónapotoztam befelé, de semmi mozgást nem láttam. A szomszédot megkérdeztem, látta-e már aznap az ott lakókat, tudja-e, hogy otthon vannak, azt mondta: nem. Közben készítettem sok videót és képet a kutyákról, hiszen ha hatósági bejelentés következne, szükség lesz minél több felvételre. Az udvar hátsó részében volt egy kutya, aki hordóban feküdt, társai hiába ugattak, ő legfeljebb felemelte kicsit a fejét, amúgy összegömbölyödve aludt, vagyis próbálta minimálisan melegen tartani magát. Amitől aztán teljesen kiégtem, az az volt, amikor megláttam az elől lévő kutyát, amint a saját, befagyott ürülékét eszegette… Gyorsan elővettem a táskámból a reggelimet, és bedobáltam neki, szerencsétlen ugrott utána, rágás nélkül befalta az összes sajtós rolót. Ami aztán még tetézte a helyzetet, hogy a középső kutya, aki addig rosszallóan ugatott, ám mikor meglátta, hogy a társának kaját dobálok, elkezdett örömködve ugatni és csóválni, a szívem szakadt meg, hogy nem tudtam olyan messze eldobni egy kis kaját, hogy legalább ő is kaphasson. Végül betettem a kerítésen egy kis zacskó tápot és 1 nagy konzervet, valamint írtam levelet a tulajoknak, amit a postaládába tettem.

Saját, befagyott ürülékét eszegette…
Törő Vanda

Nemrég véletlen felfedeztünk egy láncon tartott, emlődaganatos, öreg kutyát. A telek elhagyatott volt, a kutyaház semmit nem védett, a tálkáiban se víz, se élelem. Mondhatnám, hogy a szokásos látvány fogadott, ennek ellenére minden alkalommal megdöbbenek, mennyire semmibe veszik az emberek más élőlények igényeit. Ilyenkor aztán persze forgatókönyv szerint az következik, hogy ha azt akarom, hogy javítani tudjunk a kutya körülményein, akkor a tulajdonos vagy bárki ott élő együttműködését kell megnyerjem, tehát a hangnem, szóhasználat segítő szándékú kell legyen, kritizálás mentes. A kutyát gazdája elhagyta, jobban mondva elköltözött, és a kutyát otthagyta a szomszédoknak. Mikor jeleztem, hogy egyesületünk gondozásába szeretné venni és meggyógyítani, akkor úgy jellemezte a szomszéd a négylábú, szőrös, érző lényt, hogy „jó kis élénkítő ez a kutya, hát magukat is jelezte!” . Szóval ennyi. Csak ennyit ér egy érző lény, aki ugatásával sokkal többet szeretne kifejezni, csak mi, emberek nem értjük. A kutya eddig mindenkit meg akart támadni. A szomszéd csodálkozott, hogy velünk farkcsóválva, hozzánk bújva, szeretgetést, simogatást kérve kommunikál. Most erre mit mondjak? Hogy az „élénkítőnek” használt kutya sokkal komolyabb és kifinomultabb érzékkel rendelkezik, ami az emberismeretet illeti? Soha nem bántott még láncos kutya. Mindannyian érezték, hogy meg fognak menekülni, ha mi megjelenünk. És ez most sem fog másként történni, hiszen ígéretet tettünk neki, és ilyen ígéretet nem szegünk meg soha!

„Jó kis élénkítő ez a kutya, hát magukat is jelezte!”
Törő Vanda

Csak annyit láttam a kerítésen keresztül, hogy a kutya nagytestű szuka, a cicijei pedig lógnak. Gondoltam, biztosan fialt már többször, egy ivartalanításnak biztosan örülnének a tulajdonosok is, hát még mi, állatvédők. Csengő persze nem volt, így a szokásos jónapotozással indítottam, a kutya pedig rásegített az ugatásával. Ki is jöttek gyorsan többen, és egyre csak többen. Elmondtam, milyen szervezettől vagyunk, ingyen ivartalanítást biztosítunk a szuka kutyáknak, csipet és oltást is kapnak, szintén ingyen. Az ingyen szó hallatán a hölgy kapott volna az alkalmon, hogy ez bizony nekik jó lesz. De aztán közölték, hogy épp most fialt a kutya, egy hete. Kérdeztem, mi lesz a kölykökkel. Hát megtartják. És majd jöjjek vissza később. Na de aztán hirtelen eszébe jutott a családnak, hogy fedeztetni akarják a kutyát még egyszer. Merthogy hát ugye a tulaj kutyaszerető, és ezért. Merthogy kellenek neki a kölykök. Eljöttünk azzal, hogy rendben, akkor majd később valamikor visszajövünk és újratárgyaljuk ezt az ivartalanításos dolgot. Amint eljöttünk, azon kattogott az agyam, hogy ezek teljesen hülyének néznek. Elismerik véletlen, hogy a kutyájuknak se oltása, se chipje nincsen, de azért kellenek a kölykök? Ki fogja őket féreghajtani, oltani? Meg mégis hova kerülnek majd ők? Nagyon jól tudom, hogy el fogják adni, valószínűleg nyolchetes kor alatt, mert azt sem tudják, hogy állatkínzásnak minősül idő előtt leválasztani kölyköt az anyától. Természetesen vissza fogok menni, csak addig ki kell találjam, hogyan jelezzem nekik a problémáimat, és győzzem meg őket arról, hogy márpedig ezt a kutyát ivartalanítjuk, és itt többet nem kereskednek kölykökkel. Menjenek el szépen mindannyian dolgozni, és majd azt a pénzt dorbézolják el.

Bántalmazásról is érkeznek bejelentések
Törő Vanda

Szokták mondani nekem, hogy ha állatbántalmazásról van szó, vagy szimplán meglátok egy bajba jutott állatkát, akkor nálam megszűnik a világ létezni, csapot-papot otthagyok és rohanok segíteni, emiatt egyszer biztosan én húzom a rövidebbet. Lehet ez most megtörtént, rágódtam rajta egy-két napot, de az eredmény végül is az, hogy a kutya többé nem a hidegben alszik, elszigetelten minden emberi kontakttól, egy lánc végén, egy hordóban. Szóval bármi is történik ezek után, megérte. Azért is érte meg, mert nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor közelítesz egy évek óta láncon élő kutya felé, aki már messziről érzi és látja rajtad, hogy te bizony innen most el fogod vinni. Azok az örömvakkantások, csóválások és egyre izgatottabb ugrálások, hogy csak menjünkmár, menjünkmár , azok a legjobb és legszomorúbb pillanatok egyben. Legjobb, mert szabadságot és reményt adsz egy egészen addig hangtalan és tehetetlen élőlénynek, legszomorúbb, mert mégis hogyan képes így tartani a legjobb barátját az ember. Mit tehet az ellenségével, ha a legjobb barátjának ilyen sorsot szán? Néha nem tudom, hogy én vagy a kutya várja jobban azt, hogy a láncról átkerülhessen a póráz végére, és kivezethessem a telekről.

Már messziről érzi és látja rajtad, hogy te bizony innen most el fogod vinni
Törő Vanda

Amikor utcáról utcára megyünk és a tartási körülményeket ellenőrizzük, kísérőimnek szoktam mondani, hogy az udvar hátsó, elkerített részeit nézzék, mert ott tartják azokat a kutyákat, akiket el akarnak rejteni szem elől. Sajnos nem egyszer találtunk így kutyát, aki már nem is ugatott. Beletörődött, hogy ott, a lánc végén éri a halál. A mostani bejáráson volt egy ház, a kutyaugatást hallottam, de az egyébként átláthatatlan kerítéshez nem jött oda, amiből sejtettem, ismét láncos kutya van a túloldalon. Aztán mégis találtunk pár rést, amin keresztül be tudtunk nézni. Biztosan most azt várjátok, hogy egy brutálisan lesoványodott, vérző sebes kutyát láttunk, de nem. Az udvar elején volt egy fiatal kutya, ugatott, ugrált a lánc végén, a befagyott hórétegen. Hátul, egy tulajdonképpen jól szigetelt házikó előtt ült egy fekete kutya, szintén a lánc végén. Látott minket a résen keresztül. De nem ugatott. Csak ült a házikója előtt és nézett. Őszes volt már a pofija. Ő már tudja, hogy feleslegesen ugat, arról a láncról nem engedik el, vagy ha mégis, előbb-utóbb mindig visszakerül rá. Benne már nincs remény. Ilyen esetekben elhiszem, hogy a kutyák tulajdonosa szerint ő egy jó gazda, hiszen 3 méternyi szabadságot kaptak a kutyák, szigetelt kutyaházuk van, valószínűleg enni is rendszeresen kapnak, tehát ugyan mi kellhet még, hát szinte ez már a kutyák Hawaii-szigete. De nem. Kihagyunk egy fontos tényezőt az egyenletből. Ő itt egy érző lény a lánc végén. Szeretne játszani, szabadon arra menni az udvaron belül, amerre csak akar. Szeretne a gazdájával beszélgetni, közös akciókon részt venni. Szeretné, ha érző lényként tekintenének rá, akinek a szükségletei számítanak a gazdának. Elhiszem, hogy az illető szerint ő egy jó gazda, hiszen mit akarhat még a kutya… És ezt tartom a veszélyes hozzáállásnak. Elhinni, hogy ez így jó, és nem belemélyedni abba, hogy egy másik élőlénynek vajon mire lehet még szüksége ahhoz, hogy boldog lehessen. Mert ők is boldogok akarnak lenni! De nem. Ház, lánc, ennivaló, aztán kuss a neved, örülj ennek is.

Szeretne játszani, szabadon arra menni az udvaron belül, amerre csak akar
Törő Vanda

A kutya a ház mellé volt kötve. Jobban mondva a lánc a ház ablakán lévő rozsdás rácshoz. Egy közép-ázsiai juhászról beszélünk, aki alsó hangon 50 kiló legalább. A lánc összesen volt 2 méter hosszú. A kutya nyaka körül slagcsőbe bújtatott lánc volt. A nyaka már kezdett ödémásodni, de még nem volt vészes a helyzet. Mivel a mellette lévő telken a hordóban tartott kutyák miatt egy órát veszekedtünk a tulajdonossal, sajnos nem maradt idő előkeresni a Káj gazdáját, sietnünk kellett vissza Debrecenbe. Az a terv született meg a fejemben, hogy igyekszek ehhez a fajtához értő, ideiglenes befogadót keresni, hogy az egyesület így a gondozásába tudja venni a kutyát, ha oda kerülünk, de ezeket minél hamarabb elintézem, hogy ha állatorvosi ellátásra szorul a kutya, ne érkezzünk későn. Hazajöttem, megírtam a bejelentést azonnal a jegyzőnek, kértem a gyors segítségét. Úgy alakult, hogy egy hét múlva ismét azon a környéken jártunk, viszont a Káj eltűnt… A hatóságok nem tudtak semmiről. És azóta sem tudnak. Abban reménykedem, hogy bevitték a kutyát az udvarra, talán el is van engedve, de minimum hosszabb láncon van. Hamarosan visszamegyek arra a környékre, és megpróbálom valahogy megkeresni az ott lakókat. Remélem, hogy lekerült a nyakáról a slagcsöves lánc… vagy hogy egy tanyát őriz azóta boldogan valahol, szabadon. De lehet, ezzel csak a naivitásom szeretném előtérbe hozni a magyar valósággal szemben. Mindenesetre ez a történet nem ért még véget…

Késő délután érek haza, nagyon fáradt vagyok, nem csak fizikailag, mentálisan is nagyon megterhelő egy-egy ilyen alkalom. Ettől függetlenül mindig szinte első dolgom a laptop elé ülni, feltölteni az aznap készített képeket, videókat, hogy aztán megírhassam a hatóságoknak a bejelentéseket arról, ahol nem sikerült együttműködni a tulajdonosokkal. Végig lelkiismeret-furdalásom van, hogy én itthon, a melegben ülök, miközben a korábban látott kutyáknak jobb esetben egy hordó nyújt némi védelmet a havas szélben, rosszabb esetben semmi.

Mindig megígérem nekik, hogy segítek. Valahogyan segíteni fogok, csak tartsanak ki.

Törő Vanda és Borostyán
Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.