Sok oldalról, számos adattal támadták vagy védték a Debrecen és Mikepércs közé tervezett akkumulátorgyárat – s amint kiderült, hogy ez csak a kezdet, egyúttal az ezt követő többit is országszerte. Minél több szám és nézőpont kering azonban a sok-sok mindennapi infótól amúgy is már csurig telt agyunkban, annál inkább elsikkadhat a lényeg. Ami pedig a sunnyogók malmára hajtja a vizet mindig.
A káosz a fejekben alkalmat ad a zavarosban halászásra. Akár kormánypárti, akár ellenzéki vagy magát annak mondó legyen az, aki a maga javára használná fel ezt a helyzetet (is). S arra, hogy addig is sütögessék a maguk pecsenyéjét a kivételezett helyzetű kevesek, amíg a sokaság arról vitázik, hogy például melyik a hiteles adat a majdani gyár vízigényéről. S hogy ez most akkor veszélyes a környezetre, az emberekre nézve, vagy sem. Vagy ez a beruházás-dömping az ország érdeke, ahogyan a jelenlegi politikai vezetők állítják, vagy csak egy szűk hatalmi elit malmára hajtja a vizet – ahogy sok más esetben. Meg az is vita tárgya, hogy a sokak által vélt, Kína felé történt korábbi elköteleződés szükségszerű velejárója-e ez? Jogos azt hinnünk, hogy a gazdasági függőség Kínával (és Oroszországgal) szemben teljesen egyértelmű módon politikai függőséget is okozott (vagy fordítva), ami például efféle mutyiberuházásokban ölt testet? Szokjunk hozzá? Vagyis jogos azt vélnünk, hogy a mi kárunkra törleszt a magyar állam Kelet felé – narancsfejű Debrecen vezetősége meg jó kutyaként élen jár ebben? Gigagyár kényszerű építése a távol-keleti gigaország kedvére, jó magyar földeken? Szóval mindez jogos és szükségszerű diskurzus tárgya, ám a lényeg talán az adatok és érvelések mögött rejlik. Tök egyszerűen is megközelíthető ez az egész cirkusz. Mégpedig a kommunikáció oldaláról.
„Csak a számat nézd, hisz hazudok”
Mint a kommunikációra érzékeny ember gondoltam végig az egészet. S már a kezdetektől az motoszkált bennem, hogy ami igazán jó dolog, arról senki sem szokott hallgatni, nem csak csepegteti az információkat annak kapcsán, hanem már az elejétől fogva a mellét döngetve reklámozza, hogy lássátok feleim szümtükkel, ez itt egy frankó cucc, tiértetek van, nézzétek, ízlelgessétek, barátkozzatok meg vele, hiszen minden királyság körülötte. S mindezt tényekkel, elemzésekkel, szerteágazó, független szakértők által elvégzett környezettanulmány nyilvános bemutatásával támasztják alá. Előtte. Nem közben vagy utána.
Ehhez képest a debreceni akkubizniszről csak jóval azután kezdhetett részleteibe menően értesülni a publikum, amikor már rég ki volt tervelve az egész, és voltaképp el is kötelezte magát Magyarország (Debrecen is) a beruházás mellett. Na, nem mi… ilyenkor nem mi vagyunk Magyarország és Debrecen. Mi csak akkor vagyunk Magyarország és Debrecen, ha be kell fizetni valamit, ha a hátunkon akarnak mások előremenni, ha valamilyen nehézséget „közösen kell vállalnunk, kedves polgárok”… Aha, köszi. Amikor a sorsunk alakulásáról van szó, akkor… Akkor majd mások, ők (!) bölcsen eldöntik, szerintük mi a jó nekünk. Pontosabban inkább nekik.
Amikor a hatalom részéről nem várt lakossági ellenállás kirobbant, akkor kezdtek el valamit magyarázni a bizonyítványon. Igen ám, de ezzel a sunyizással óhatatlanul hiteltelenné váltak, hisz ami nem gázos, sőt büszkék vagyunk rá, azt – főleg a dicsfényben sütkérezni imádó politikusok – már a születése előtt elkezdik közhírré tenni a körülötte bábáskodók. Ám maga az a tény, hogy nem nyíltan és nem részletesen kommunikáltak, s később is csak százszor megrágva és fontos részleteket nagyvonalúan elhallgatva tologatták a nem épp ipari titoknak minősülő infókat, arra viszi el a gondolataimat, hogy nagyon nincs ez rendben.
Most akkor büszkék a gyerekükre, vagy sem?
Talán morbid hasonlat, s még véletlenül se szeretnék párhuzamot vonni egy kisbaba, valamint egy ilyen gyár között, de ez ugrott be. Ha gyermek érkezik egy családba, mi a természetes reakció a legtöbb esetben? Már amikor a mamája pocakjában figyel a kicsi – persze ez habitus függő – jönnek a közösségi hálóra felbombázott ultrahangos képek: „már látszik a körvonala a kis embernek, imádunk, várunk, kicsim…” Aztán így tovább. Közben az otthont felszerelik kisággyal, apró ruhákkal, játékokkal. Netán átmeszelik az egyik szobát, felkerül Micimackó és Malacka is a falra. Ha van nagyobb, összetartó család, készül az egész pereputty: már várják, hogy meglátogassák az újszülöttet és a kismamát. Szóval minden a várva várt kedves jövevény érkezéséről szól, az utolsó orvosi felvételen közösen megszámolják hány ujja van, jó, megvan mind a 10, hopp, 11, nem baj, táltos lesz!
És mit tettek akkugyáras elöljáró öregapáink és öreganyáink a közösen összehozandó „gyermekük” kapcsán? Kussoltak. Amíg lehet. Pedig elvileg büszkék rá, hisz szerintük modern, nem káros a környezetre, gazdasági fellendülést hoz meg minden… Aztán emésztették az őket és az általuk titokban dédelgetett kisdedjüket érő tömeges kritikákat. A „rokonságnak” sem tetszik ez az agyszülemény. Hát még azoknak, akik házon kívül – ám területen belül – vannak! Kiderült, ezt a kicsit, amiből lehet, hogy a környezetét fojtogató óriásbébi lesz, nem várják sokan rajtuk kívül. Beszéltek róla valamit, de nem mutatták be igazán, így most hirtelen jön a „baba”, s bár egy újszülöttre a valóságban nem mondana ilyet az ember, de ez bizony ronda, mint a bűn.
Mostanára a „szülők” ellentámadásba mentek át. A saját kommunikációs csatornáikon kígyót-békát kiabálnak mindenkire, aki egyszer is azt merészelte mondani, hogy „márpedig ez a gyerek nem kell!” Harcba szállnak és kiállnak a gyárbébi mellett, mert olyan nincs, hogy az ne jöjjön világra. Muszáj, hisz a keleti keresztapa is a nevére vette, s minden ruháját beszerezte, játékai ott lógnak… nos, azok ott lógnak a mi orrunk előtt, de ő fog játszani velük.
Szóval nemvárt szülemény lesz ez. Mégis kitolják magukból, s odapottyantják az ajtónk elé, hogy majd mi adjunk neki enni, védjük, gondozzuk, neveljük fel. Ők meg mossák maszatos kezeiket. Szürkevízzel, nyilván…
(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)
