ZACC

Az elsuhanó városok embere

Belépett az ajtón, rendelt, helyet foglalt. Üldögélt pár órát. Ivott, gyorsan és sokat. Mintha hamarosan hosszú vonatútra indulna, és át akarja aludni a zötykölődést.

A nevét sem lehetett tudni. Csak néhány hétig járt ide, és csak egyszer szólt hozzám. Az utolsó napon. Azóta nem láttam. Úgy ment el, ahogyan érkezett. Ismeretlenül, csöndesen.

Feslett, zöld kabátja volt, flanelinget viselt alatta. Piszkos, fehér sál és barna siltes sapka még. Kézitáskája, akár egy hűséges eb, mindig a lábainál hevert. Meg egy régi, nyomógombos mobiltelefon volt nála mindig. Amikor leült, a pohara mellé rakta. Sokszor nem lehetett eldönteni, az italba vagy az eszközre mered-e.

NT

Nem dohányzott. Csak akkor állt fel, ha vécére kellett mennie. Vagy ha piára volt szüksége. Ropogtatta az ujjait, fújta az orrát, vakarózott, mint a sarokba húzódott öregek. A pultoshoz szólt egyedül. Mondta, mit kér, majd megköszönte. Magas, vékony hangja volt, ami komikus egy ilyen nagy darab embertől. Rajta kívül mindenkit ismertem, ez volt az oka annak, hogy gyakran felejtettem rajta a szemem. Meglepett, milyen gyorsan kapta fel a mobilt, amikor egy napon az végre megcsörrent.

Igen, igen, ismételgette. Nem, tette hozzá, most sem tudnak találkozni. A jövő hónapban sem. Sokat utazik, munkahelyi kiküldetések. Igen. Most is éppen úton van. Komáromba tart. Nem, a múlt héten Budapesten volt. Igen, a hétvégét is ott töltötte. Azelőtt Győrbe meg Pécsre kellett utaznia. Ez most rossz időszak. Sok a munka. Igen, ennyire. Persze, változni fog. Igen, igen, nem, de, Komáromba. Ő is szeretne több időt tölteni a gyerekkel. Nem fog elfeledkezni a gyerektartásról, megígéri, hogy feladja a pénzt holnap postán. És puszilja a kislányt, mondta, mielőtt bontotta a vonalat.

A telefont először a pohár mellé tette, majd elrakta a készüléket. Ivott. Megigazította a kézelőjét. Nem látszott rajta, hogy kizökkentette volna a beszélgetés. Az utolsó korty után öltözni kezdett. Kiment a mosdóba. Zsebre tett kézzel jött ki a helyiségből, kissé ingatag léptekkel ment az ajtó felé. Én is a vécére indultam, ha nem állok fel, talán észre sem veszem, hogy a földön hagyta a táskáját. Ezt itt felejtette, szóltam utána. Megfordult, zavartan nyúlt érte. Véres volt a keze. Az ujjain több helyen is szétnyílt a bőr. Köszöni, mondta. A pultos körülbelül másfél óra múlva szerzett tudomást a csap feletti bevert tükörről.

Ha eszembe jut a magas hangú, táskás férfi, mindig egy fülkében látom. Egyedül van. Az ablaknál ül, mindjárt elnyomja az álom. Felriad, megnézi a telefonját, felveszi a táskáját a földről, átöleli. Az elsuhanó városok fényeibe réved.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC .

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.