Franz Kafka: Naplók. A kötet Kafka naplóbejegyzéseit tartalmazza, olyan szövegeket, amelyekről talán soha nem gondolta volna ő maga, hogy én, az idegen valaha olvasni fogja, annál is inkább, mivel az irodalminak szánt szövegeit sem kívánta kiadatni. Levettem a polcról, majd a folyosóra mentem vele, leültem az első szabad padra, és elkezdtem olvasni. A könyvben épp egy olyan résznél jártam, ahol Kafka csak ennyit írt az adott naphoz:
„Ma megint öngyilkos akartam lenni”.
Kissé pityeregtem a könyv felett, és néhány pillanatra meg is álltam az olvasásban, ekkor szólított meg valaki:
„Hát te meg miért sírsz?”
– kérdezte.
„Semmi”
– mondtam –,
„csak olvasok.”
Majd mutattam a könyvet.
„Kafka?
- nézte a kérdező. –
„Akkor értem.”
Ennyit mondott, és továbbhaladt, ő volt Borbély Szilárd.
Magyar szakosként ezután többször is találkoztam vele különféle kurzusokon.
Legutolsó találkozásunk az államvizsgám napján volt 2013-ban, egy villamossal utaztunk. Borbély Szilárd ott állt mellettem néhány méterre. „Jó napot kívánok!” – köszöntem neki udvariasan. Ő rám nézett és visszaköszönt: „Szia!” – kezdte, majd érdeklődött az államvizsgámról, aztán hirtelen nekem szegezte: „Amúgy én már régóta meg akartam kérdezni, te miért szereted ennyire Franz Kafkát?” Hirtelen megfagytam a kérdésre, néhány egyetemi tanárom tudta csak Kafka iránti rajongásomat. Borbély Szilárd egyetemi éveim alatt egyszer kérdezte meg, hogy tényleg szeretem-e Kafkát, amire akkor kurta igennel feleltem. Ezúttal nyeltem egyet, és elmondtam neki, hogy mióta Az átváltozás című novelláját kellett kötelezően olvasni, azóta közel állnak hozzám a szövegei, szóval elkezdtem felkutatni a további írásait is.
Egy nyári reggelen édesanyám telefonja csörgött, hír érkezett, hogy egy családtagunk meghalt, öngyilkos lett. Ez a családtag igen közel állt hozzám, így fel sem fogtam, amiről a körülöttem lévők beszéltek. Nem tudtam, mit kell csinálni, nem tudtam, hogy kell reagálni, nem tudtam kezelni helyzetet. A temetést követően is sokszor jártam a házához, ám sohasem nyitott ajtót senki, valahol mélyen azt képzeltem, hátha csak álom volt az, hogy ő már nincs. Hosszú időn keresztül hibáztattam magam emiatt, aztán valahogy Kafka szövegeiben találtam ismerős érzéseket, ismerős helyzeteket, amelyekben valahogy minden, és mindenki idegen – akkor ezt éreztem én is. Ezek a szövegek jelentették számomra azt, hogy nem vagyok egyedül, segítettek feldolgozni a történteket. Ezért pedig nagyon hálás vagyok Kafka szövegeinek, akkor úgy éreztem, megmentettek. Mindezt Borbély Szilárd nyugodtan hallgatta végig, nem szakított félbe, mikor befejeztem, röviden válaszolt: „Értem” – kezdte –, „de azóta már tudod ugye, hogy nem te vagy a hibás?” Intettem, hogy tudom. – „Tudod, az öngyilkosságról senki sem tehet” – magyarázta. – „Azt biztosan tudod, hogy mikor a test meghal, akkor kiszáll belőle a lélek is. Namost, itt ugyanez a helyzet, annyi a különbség, hogy vannak olyan esetek is, ahol a lélek előbb hal meg, ilyenkor pedig a test követi. Erről azonban senki sem tehet, ez csak egy folyamat” – mondta. Megköszöntem, hogy igyekezett valamiképp tisztábban látni nekem a témakörben, még beszélgettünk néhány mondatot Kafkáról, majd az egyik megállónál elköszönt és leszállt.
Pár hónappal később, 2014-ben hallottam a halálhírét, megdöbbentett. Visszagondoltam arra az utolsó beszélgetésre, amit talán épp nem neki kellett volna elmondanom. Talán akkor benne még nem is élt ilyen gondolat. Ez csak egy folyamat, amiről senki sem tehet – ezt mantráztam magamban. Sajnos nekem már nem volt alkalmam megkérdezni tőle, hogy miért szereti Franz Kafkát.
