REGGELI FELES

Sajnállak, MÁV…

Azt hittem, nyerni lehet valamit.

Nagyon elszomorodtam a vonaton. Nem szeretem azt mondani, hogy sajnálok valakit, mert azzal mintha életképtelennek nyilvánítanám. Az együtt érzek vele másabb. De ma mégis magasfokú sajnálatot éreztem. A MÁV iránt.

Megannyi vonat felháborítóan sokat késik, döcög, hangos, büdös, koszos, de a mienk – hangzik a klasszikus. Kisújszálláson szálltam fel, rohantam volna vissza Debrecenbe, de 18 perces késéssel indult onnan a csühögő, aztán ezt sikerült 8 percre redukálnia, amiért hálás voltam. Elvira sebesként jellemezte a vonatot egyébként. Mikor a vonat feltűnt, a peronon álló egyik idős úriember csak ennyit mondott sóhajtozva: hát igen, ennek a régiónak csak ilyen vonatot adnak, minek ide az új.

Törő Vanda

Olyan pusztulat meleg volt, hogy ki kellett nyitni a kupé ajtaját, és még így is folyamatosan vízért kiáltottam magamban. Ami persze éppen nem volt nálam. Piros bársony jellegű ülések. Koszos padló, foltos ablakok, miegymás. Aztán elővettem a jegyet, hogy ne akkor kotorásszak, amikor jön a kalauz. Annyit vettem észre, hogy a krikszkraksz kód alatt van valami oda nem illő szöveg. Azt hittem, nyerni lehet valamit. Előre mosolyogtam, hogy ugyan minek ajánlanak fel bármilyen nyereményt, mikor maguk a vonatok meg szinte már szétesnek, inkább arra kellene fordítani a nyereményre szánt összeget. Na, tessék, már megint kritikusan előítéleteskedtem. Még ennél is szomorúbb szöveg fogadott a jegy alján: Ideje váltani? Nálunk Tiéd a pálya! Látogass el karrieroldalunkra: vévévépontmávcsoportponthuperkarrier.

És itt tört rám az a mérhetetlen sajnálat. Egy ízig-vérig kelet-magyarországi, alföldi, kisvárosi lány vagyok. Abban nőttem fel, hogy szétlopott országban élünk, szétlopott régióban, és amerre nézünk, küzdés van, de leginkább szomorúság, sőt sajnálkozás, de olyan igazi, magyaros sajnálkozás. Valahogy ezen a vonaton ez tört rám. Igen, ennek a régiónak csak a kiselejtezett, rozoga vonatokat adják, mert megbecsülni nem képesek az emberek. Tudom, most meg általánosítok. De hát van, ami igaz általánosan is.

Intermezzo, de mégis úgy érzem, ide tartozik. Nyáron a BKV egyik járatán voltam szem- és fültanúja egy esetnek. Egy amolyan minden ruhadarabja legalább egy minimálbér összegének felel meg kaliberű lány a cipőjét felrakta a vele szemben lévő üres ülésre, és közben telefonált, elmesélte valakinek, éppen miket vásárolt. Felszállt egy néni. Ezt meglátva elkezdett üvölteni a lánnyal, hogy mit képzel, más oda le szeretne ülni, ő pedig a koszos cipőjét felteszi. Igaza volt a néninek? Szerintem igen. Hangosabb volt a kelleténél? Meglehet. Ezek után kit szidott a busz közönsége? A nénit. A lány is fel volt háborodva. A nénin.

Hiába lettek felújítva a vasútállomások, a vonatok mégis mutatják, hol is tartunk és milyen minőséget (nem) képviselünk.

Valahogy szimpatizáltam ezzel a vonattal. Úgy éreztem, mi ketten jól megértjük egymást, szavak nélkül. Olyan igazi alföldieknek gondoltam magunkat. És nagyon sajnáltam. Az egészet, caklipakli. És elgondolkodtam. Mikor lesz kiút az egészből?

Karriert építeni a MÁV-nál. Azt hiszem, ez viccnek is rossz.

42 oldal, 10 állás/oldal, kivétel az utolsó oldal. Azon már csak 7 állás van. De ezek országszerte. Nem tudom, hogy örüljek ennek, vagy vegyem a sajnálatkupacomba, hogy ilyen sok betöltetlen állás van a MÁV-nál?

Szeretem a magyar dolgokat. Ezeket a rossz, csühögő vonatokat is szeretem, de csak mert magyarok. Vagyis valójában fogalmam sincs, hol gyártották őket, ki profitál belőlük, milyen alkatrészeik vannak, meg úgy egyáltalán. Semmit nem tudok róluk. De itthon gurulnak, fel s alá. Biztosan örülnének egy felújításnak, s aztán egy későbbi megbecsültségnek. Csak ahhoz megbecsült és megbecsülésre képes magyaroknak kellene lennünk.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.