OTTHONVÁGY

Az élet íze

Hárman vagyunk lánytestvérek, s elég nagy korkülönbségekkel születtünk a világra. Azt meg talán mondanom sem kell, mert maguktól is kitalálják: én vagyok a legkisebb.

Anyai nagyapám nagy mesélő volt. Mikor látogatóba érkeztünk hozzájuk, a terített asztal mellé mindig jutott a történeteiből is. Ebéd után aztán, mint minden jó gyerek, én is leheveredtem, de oda, ahol a felnőttek közben beszélgettek, s megszámolni sem tudnám, hányszor szenderedtem el az ízes történetekre.

Juhász Henrietta

Gyerek fejjel persze nem sokat jegyeztem meg belőlük, bánom is azóta, hogy nem voltam figyelmesebb, de ezzel már nincs mit tenni, a történetek egy része a múltba veszett. Egy históriára viszont tisztán emlékszem. Nagyapám mindent fejből mesélt, akkor este sem volt könyv a kezében. Szinte még hallom a hangján a sorokat: „volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya”.

Nem tudom, hogy nagyapám tudatosan választotta-e a mesét, lévén mi is hárman voltunk lánytestvérek, s ez a mese épp a legkisebb királylányról szólt. A mese talán sokaknak ismerős: a király aszerint osztja szét lányai között országait, hogy melyikük szereti őt a legjobban. Az első és a középső leány a feleletével eltalálja a király szívét, ám a legkisebb lány válasza annál kevésbé, hisz ő azt mondja: úgy szereti apját, ahogy az emberek a sót. Ezen a király annyira megsértődik, hogy elkergeti a legkisebb lányát. A forgandó szerencse aztán úgy hozza, hogy a legkisebb lány találkozik egy királyfival, akivel szerelembe esnek, nagy lakodalmat csapnak, boldogságban élnek. Egy napon a királyfi, hogy megleckéztesse kedvese apját, vendégségbe hívja, de ételébe nem tesz egy szem sót se, s ezt a vendég már nem bírja szó nélkül. Kiderül persze a turpisság, a király megörül lányának, és neki adja legszebb országát.

Nagyapám nem így, ennél sokkal szebben mesélte, én meg kivártam a végét, mert nem maradhattam bizonytalanságban, mi lesz a legkisebb királylánnyal. Évek múlva, egy meseterápiás foglalkozásra olyan mesét kellett választanom, ami valamiért meghatározó az életemben. Hosszas töprengés után eszembe jutott ez a történet. A foglalkozáson nekem kellett elmesélnem, s aztán a többiekkel boncolgattuk, vajon miért épp ez jutott eszembe: az űzött királylány, akinek megkérdőjelezték szavát és szeretetét, s emiatt vált hosszú időre földönfutóvá.

A történet azóta is gyakorta eszembe jut, mikor a sóval elővarázsolom az ételek ízét. Eszembe jut nagyapám, ahogy mesélt, s minduntalan az is, vajon miért ezt a mesét választotta. Számított-e arra, hogy évek múltán felsejlik majd bennem ez a pillanat, s ebből merítek erőt? Örökségül szánta a mese szép tanulságát?

Anyai nagyapám nemcsak mesélni, írni is szeretett. Elsők között volt, aki csetlő-botló rímeimet olvasva azt mondta: jó úton haladok, ne térjek le róla senki szavára, még akkor sem, ha sokan lesznek, akik nem fognak megérteni. Már nem élhette meg azt a pillanatot, amikor kezdő újságíró lett belőlem, de a karomon ketyegő karórája mutatta az élet ritmusát.

Szinte most is hallom, ahogy azt tanítja, nem szabad letérni a választott útról, hogy sokszor bizony csak az idő segít, s hogy türelmesnek kell lenni: hiszen a legkisebb királylány is elnyerte jutalmát azért, mert nem adta fel igazát.

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.