Handabanda, avagy a kormány felől éhen is dögölhetnek az agyonvédett gyerekek

Annak a kisgyereknek, aki csóró családban él, ugyanúgy járna a finom, egészséges étel, betegség esetén a megfelelő ellátás, játék, szép ruha, egészséges lakókörnyezet. Nem, nem a luxus. És persze, az esély a normális életre, a tanulásra, a boldogulásra. Ugyan már! Akkor mi különböztetné meg a vezér közjószágaitól?
Koppányi Szabolcs

Közelednek az önkormányzati és az EP-választások, a kormány pedig a kegyelmi botrány kirobbanása óta hibát hibára halmoz. Akkorákat mondanak, mint ide Kiskunlacháza, hogy azzal minden kritikus hangot elnyomjanak, hiteltelenítsenek, de valahogy mindig rosszul sül el a nagy akarás. Valamirevaló program híján kimerül a kommunikációjuk a másik fél gyalázásában, az erkölcsprédikálásban, a hatásvadász lózungokban. És senki sem akar kimaradni a nagyotmondó versenyből. Aztán amikor feladják a magas labdát, más meg leüti, akkor gyorsan visszaszívják, vagy megmagyarázzák, hogy nem is arra gondolt a költő, amikor mondta. Mi meg csak pislogunk, mint hal a szatyorban, látva, hogyan égnek el a milliók a hülyének nézésünkre.

Kevés dolog van, amivel úgy istenigazából fel tudják kúrni az agyamat. Azon kevesek egyike a munkanélküliség.

A családi pótlék összege 2008 óta nem emelkedett. Azt tudjuk, hogy akkor volt egy aprócska gazdasági világválság. 2010-ben azonban a Fidesz került hatalomra, és minden lehetősége meglett volna arra, hogy a leállított, szüneteltetett juttatásokkal kezdjen valamit. Nem tette. Egysávosította viszont az szja-kulcsot. Magyarul, tett egy jókora engedményt a gazdagoknak. Arányos és igazságos közteherviselés? Hagyjuk már! Majd sohanapján kiskedden, esőnap, borjúnyúzó péntek. Mindenkitől 15% és slussz. Igaz, hogy 100 ezerből „csak” 15 ezer jön le, egymillióból meg 150 ezer, viszont amíg az egyikből 85 ezer marad, a másikból 850 ezer. Hát, nagyon nem mindegy. Az egyik a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok, a másikból meg még némi luxusra is telik.

Ez a kormány anno ellenzékben takarékos adminisztrációról hadovált. Aztán látjuk, mi lett belőle. Minden, csak nem takarékos. Ígértek egymillió ÚJ munkahelyet is. Igaz, mi akkor azt hittük, azok egy jó része nem akkugyárakban lesz, és elsősorban magyarországi magyarok számíthatnak rá. Hát, tévedtünk már nagyobbat is. Lettek viszont a közmunkaprogramban elég pocsékul fizetett munkák, amikkel ráadásul még zsarolni is lehet embereket választások környékén kisebb településeken, ahol más munka nemigen van.

A közmunkások bére volt már okoskodás tárgya, miszerint 47 ezerből meg lehet élni. Mondták persze olyanok, akik életükben nem próbáltak annyiból átvészelni egyetlen hónapot sem.

Magyarországon, aki ma nehéz helyzetbe kerül, legyen az átmeneti vagy tartós, végleges, aligha számíthat komoly segítségre. Lekezelő beszólogatásra annál inkább. Mert, ugye, mi senkit nem hagyunk az út szélén.

A szegénység, a mélyszegénység tagadása mellett előszeretettel próbálják meghamisítani a valós munkanélküliségi adatokat. Ez nem újkeletű dolog. Egyáltalán, ahogy a munkanélküliségről nyilatkoznak, az a victim blaming minősített esete. Hende most ezt is kimaxolta, amikor azt állította, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar. Igaz, előtte azt bírta kiböffenteni a nagyon okos, mélyen keresztényi család- és gyerekbarát szájával, hogy: Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Tette mindezt annak a javaslatnak a lesöprésére, hogy duplázzák meg a családi pótlék jelenlegi összegét. És ő nem is bántott meg ezzel senkit, hiszen csak a Bibliából idézett. Hogy is mondjam, ha már idézgetni akar a fent említett klasszikusból, eszébe juthatott volna a Ne ítélj, hogy ne ítéltess! is. Vagy a teve és a tű foka. De akár a Szeresd felebarátodat kezdetű parancsolat is. És rengeteg idéznivaló lett volna még. De nem, ő pont ezt az egyet tartotta odaillőnek.

Nos, lássuk akkor ezt a dologtalan lusta mentalitást. Hende szerint ma Magyarországon 4,7 millió munkavállaló van. Ez mondjuk, nettó kamu. Elegendő csak életkor szerint megvizsgálni a lakosságot, máris látszik, hogy képtelenség. A KSH adatait meg hagyjuk is.

Amikor egy táblázat 15-74 év között vizsgálja a munkavállalókat, akkor ott több sebből vérzik a történet. Először is, a tankötelezettség felső határa – még úgy is, hogy a Fidesz levitte 18 évről – 16 év. Akkor miért is a 15 év? A nyugdíjkorhatár 65 év. Ok, egyetemi tanároknál ez a határ 70 évnél van, ők hivatalosan dolgozhatnak addig. A nők 40 kedvezménnyel viszont a visszafoglalkoztatottak már nem új munkavállalót jelentenek, hanem a régit, aki nyugdíjas is egyben. A munkanélküliségi adatok is simlisek. Azok a munkanélküliek, akiket már hivatalosan nem tartanak nyilván, ellátást sem kapnak, azok eltűnnek a rendszerből, egy hamis képet mutatva. Hiszen, aki nem szerepel a nyilvántartásban, az nincs. Nem rontja a statisztikát. Attól viszont még munkanélküli. Beszéljünk inkább arról, hogy hány embernek (úgy értem, hány magyarországi magyarnak) van ma ÁLLÁSA Magyarországon. Mert azt, ugye még Hende is megérti, hogy a lőtéri kutyát nem érdekli, hogy hány akkugyári vendégmunkást foglalkoztatnak. Ahogy az sem igazán mutatja a valós képet, ha azokat is beleszámoljuk, akik pár napi munkát végeztek, aztán semmi. Anno egyetemistaként mi is elmentünk néha mosogatni, paprikát szedni, de nem volt állásunk. Szintén nem igazán reális azokkal az emberekkel számolni, akik külföldön dolgoznak, hiszen nem Magyarország ad nekik munkát. Így, ha valós képet szeretnénk kapni arról, mennyien is vannak ebben az országban állásban, rendelkeznek munkaviszonnyal, akkor a helyzet sokkal siralmasabb annál, mint amit odafent próbálnak elbábozni.

Nem szeretek olyasmiről bölcselkedni, amiről csak sokadkézből vannak információim. A munkanélküliség viszont saját tapasztalat, szóval nem Hende Csabától fogom megtudni, van-e munka vagy nincs. Voltam munkanélküli. Először azért, mert amíg gyesen voltam, megszűnt a munkaköröm. Akkor még fiatal voltam. Tizenegy hónapomba telt, amíg találtam munkát. Nem a végzettségem szerintit, de még erre az állásra is tömegesen pályáztunk. Aztán eltelt pár év, egy nagyon jó főnököm meghalt autóbalesetben, aki a helyére került, nem volt se család-, se gyerekbarát. A többedik undok húzását követően úgy döntöttem, a gyerekem fontosabb. Én mondtam fel. Nem volt B terv, mondhatni, háló nélkül ugrottam. Hat év lett belőle állás nélkül. Mégis életem egyik legjobb döntése volt. Harminckilenc voltam akkor. Kábé nulla eséllyel a munkaerőpiacon.

A megadott időpontban mindig megjelentem a munkaügyi központban, ahol bebélyegezték a kiskönyvembe a következő kötelező megjelenés időpontját. Nagyjából ezzel szórakoztunk évekig. Néha az ottani ügyintéző kioktatott, mondván: Nem igaz, hogy ilyen végzettséggel nem tud elhelyezkedni! Mondom, pillantson bele a gépbe, és ajánljon valamit, már megyek is megnézni. Ja, ott nincs. Mondom, akkor jó, mert én tudok behozni egy sportszatyorra való elutasítólevelet, és ez csak a töredéke azoknak a helyeknek, amiket megpályáztam. A legtöbb helyről nem is válaszolnak. Na, akkor kicsit visszább vett az arcából. Akkoriban a fénymásoló szalonok belőlem éltek. Minden álláspályázathoz kellettek a bizonyítványmásolatok, amiket jellemzően nem küldtek vissza. Vettem a dolgozóbérletet a segélyből. Bizonyos időközönként berendeltek minket állásbörzére vagy csak egy végtelenül unszimpatikus biztosítós pasi szeánszára, ahol megtudhattuk, hogyan tudunk ügynökölni. Mindegy volt a végzettség. A felvázolt lehetőséggel a megélhetés esélye – rengeteg belefektetett munkával – kábé a kutya vacsorája. Az ilyen „meghívók” stílusa vetekedett egy bírósági idézésével. Mintha bűnözőknek írták volna. Mindjárt a magas cén kezdték. Ha nem jelenik meg, ha elmulasztja, stb. akkor ilyen-olyan ejnye-bejnye, megszűnik az ellátás és egyéb dörgedelmek. Fel se tételezték, hogy törvénytisztelő emberekként, akik már nagyon szeretnénk elhelyezkedni, munkát találni, tisztességes munkával pénzt keresni, elmegyünk. Rengeteg megalázó pillanatot kellett átélnünk. Egy-egy ilyen állásbörzén rengeteg többdiplomás, nyelvtudással rendelkező ember tolongott, akikről kívülálló sose hitte volna el, hogy munka nélkül vannak. Hiszen mindig azt hallgattuk, hogy a szakképzetlenek találnak nehezen munkát.

NT

Tudom, a köztudatban úgy néz ki egy munkanélküli, hogy délben felkel, kényelmesen elszürcsölgeti a kávéját, lehuppan a tévé elé, és sorozatokat néz a nap hátralevő részében. Vagy rejtvény fejt napestig. Vagy számítógépezik. Vagy kocsmapultot támaszt. Mert a segélyből telik ám mindenre. Mert a munkanélküli az nem ember, hanem egy büdös nagy, munkakerülő, dologtalan proli. Hiszen csak az nem dolgozik, aki nem akar. Amikor hétköznapi emberek ontják az efféle ordas „bölcsességeket”, ütni tudnék, de amikor a hatalom csúcsáról okoskodnak olyanok, akik életükben egy keserveset nem dolgoztak, akik valódi munkával a hideg vízre valót se keresnék meg, akkor lendül a virtuális péklapát az illető bagólesője felé.

Nem Hende az első felfuvalkodott senki, aki beszólogat. Bodó Sándornak is volt már olyan nagyképű megjegyzése, hogy „Akik nem tudnak a versenyszférában elhelyezkedni, azok a közfoglalkoztatás keretében dolgozhatnak”. Nos, kíváncsi ember lévén utánanéztem, mennyit dolgozott Bodó a versenyszférában. Hát, surprise, surprise, semennyit sem. De az okoskodás, pökhendi arrogancia az megy. Szó se róla, persze, én is tudok számtalan olyan embert, akit szívesen megméretnék a versenyszférában. Ahol valószínűleg könnyűnek találtatna, aztán már mehetne is közmunkásnak.

Apropó, közmunka. Na, azzal aztán frankón megoldották a helyzetet. Vegyünk egy családot egy kis faluban, ahol nem bővelkednek munkahelyekben. Vegyünk egy szerencsés családot, ahol mindkét szülő közmunkás. Tehát nem munkanélküli. Hűha, az már egy kisebb vagyon, amit kapnak. Na, ahhoz jön még közjószágonként a mára nem kicsit elértéktelenedett családi pótlék. Azt most hagyjuk is, mennyibe nézi az a kormány a gyerekeket (mármint a sajátjain kívül), amelyiknek a miniszterelnöke közjószágnak nevezi őket. A gyerekbarát kormány, amelyik a gyerekvédelemért mindent IS. Csak anyagi feltételeket nem.

A tankötelezettség határa 16 év. Akkor már – sőt hamarabb is – gyereket is csinálhatnak neki. Újratermelheti a nyomort. Felvilágosítás nem kell. Fogamzásgátlás nem kell. Abortusz nem kell. Hiszen a megfogant élet már élet, azt nem vehetik el, az érték. Magzatként érték. Közjószágként már az se baj, ha éhezik. Tehet róla, hogy a szülei csórók? Hogy a szüleinek nincs munkája? Legyen! Majd jól megparancsolják neki. Mint, ahogy betiltották az utcán élést is. Azok a magzatként még baromi értékes ártatlan közjószágok hirtelen már nem is olyan fontosak. Ahogy a választók is csak négyévente számítanak, egészen addig, amíg ikszelnek. A közjószág is csak azért kell, hogy lehessen számháborúzni, fényesre vikszolt adatokkal tolni a parasztvakítást. Darab. Hogy aztán milyen élete lesz, arra már toronymagasról tesz a gyerekbarát kormány. Annak a kisgyereknek, aki csóró családban él, ugyanúgy járna a finom, egészséges étel, betegség esetén a megfelelő ellátás, játék, szép ruha, egészséges lakókörnyezet. Nem, nem a luxus. És persze, az esély a normális életre, a tanulásra, a boldogulásra. Ugyan már! Akkor mi különböztetné meg a vezér közjószágaitól?

Aki nem dolgozik, ne is egyék! Ezek a tele bélű senkik eljutnak odáig gondolatban, hogy akkor a gyereke se eszik rendesen? És akkor megkérdezném, miért is kellett a gazdagoknak az amúgy is adókedvezménnyel csökkentett befizetett adóját visszaadni? Akkor is, ha nem az összest. Mielőtt bárki ki szeretne segíteni egy válasszal, tudom az okot, költői a kérdés. Miért is kell a többgyerekes tehetőseknek milliós támogatást adni hétszemélyes járgány vásárlásához? Miért is nincs állami lakásépítés? Mint a sokat szidott átkosban. Egyfelől munkalehetőség is lenne, másfelől lakhatást biztosítanának a kevésbé tehetőseknek is. Akkor is volt önkormányzati – lánykori nevén tanácsi – lakás, ami soha nem vált a csóróbbak tulajdonává. Család- és gyerekbarát. Hogy rájuk nem szakad az ég!

Mert munka az van dögivel. Miután munkanélküliként nem a dologtalan lumpenek életét éltem, mindig találtam elfoglaltságot magamnak. A gyereknek ruhákat varrtam, hogy azt se kelljen a boltban venni. Nem a varrás a szakmám. Az iskolában tudták, rendelkezhetnek az időmmel, de pénzt ne kérjenek semmire. Így aztán állandó kísérő voltam mindenhová. A gyereket éveken át én készítettem fel a tanulmányi versenyekre, igaz, a jutalom átadásakor soha nem az én nevem hangzott el felkészítőként. És, hogy egy idő után meg ne zakkanjak, beiratkoztam képzésekre. Órákra jártam, házit írtam, dolgozatokat adtam be, szakdolgozatot írtam, nem is egyet, vizsgáztam. A gyerek nem azt látta, hogy anya csak lustálkodik egész nap, nem mutattam rossz példát. Aztán telt az idő, újabb szünet, újra ipari méretekben pályáztam a létező állásokat (már réges-rég nem csak a végzettségemnek megfelelőket), teljesen eredménytelenül. Újabb képzés, újabb szakdolgozat, újabb vizsgák. Csináltam becsülettel, mert akartam munkát. A közhiedelemmel ellentétben dolgozni akartam. Újabb felesleges körök. Akkortájt már ott a helyszínen az ember képébe vágták, hogy túlképzett. A mai napig nem vagyok képes értelmezni ezt a szót. Számomra az lehet gond, ha valakinek egy adott feladat elvégzéséhez nincs elegendő képzettsége, tudása, szakértelme. Ha több van, az baj? És én vagyok a dologtalan lumpen? Akinek büdös a munka? Mondtam, sebaj, elvégzem én azt a munkát. Meg is kérdeztem, hogy azért, mert túlképzett vagyok, adnak vajon egy zsemlét a boltban? Mert én pénzt szeretnék keresni becsületes munkával. Az legyen az én gondom, hogy többre lennék képes, majd én dílelek vele. Nem, nem kaptam meg a munkát. Majd egyszer a szerencse utolért egy közhasznú foglalkoztatás (nem egyenlő a közmunkával) formájában. Hét hónap. Egy perccel se több. Ha én vagyok Tündér Ilona, akkor sem. Ennek keretében aztán már értelmes munkát végezhettem, ugyanazt, mint a tanácsosok, főtanácsosok, csak sokkal kevesebb pénzért. De mindegy volt. Fizetést kaptam, és érdekelt az a munka. Jó volt a társaság is. És nem töltöttem ki a hét hónapot. Egy régebben megpályázott helyen közben vezetőváltás volt, és embert kerestek ugyanarra a posztra, amit korábban megpályáztam. Az aktuális főnök végignézte az önéletrajzomat, elégedetten mosolygott, és egy hangyafaszányit sem zavarta, hogy túlképzett voltam. Ő tudta, hogy minden tudásnak helye lesz, és ott helyben megmondta, hogy felvesz. Nem hitegettek. Húsz év lett belőle. Mindent alkalmam volt megcsillantani, amihez értek. Neki érték volt, ami máshol csak akadály, kifogás. Ritka az ilyen.

Kovács László

A napokban voltam a munkaügyi központban vagy annak jogutódjában, ahol igazolást kértem. A helyzet a régihez képest semmit nem javult, csak most már színvonalas képzések sincsenek a munkanélkülieknek. Sem nyelvtanfolyamok. És a munkáltatók többsége ma sem reagál az álláspályázatokra.

Szóval, javasolnám Hende Csabának, Bodónak és az összes arrogáns megmondóembernek, hogy mielőtt okoskodásra, áldozathibáztatásra, ítélkezésre nyitják a szájukat, gondolkozzanak el, ha van mivel, hogy néha bölcsebb dolog csendben maradni. De nyilván nem tudják visszafogni magukat. Nekik még nincs mire szerénynek lenniük. Viszont, ha leesnének az egójukról az IQ-jukra, igencsak összetörnék magukat.

(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)

Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.