ZACC

Erkély a hatodikon

Mire szereztem egy távcsövet, hogy végre megpillanthassam az arcát, már késő volt.

A hamutartó és a korlátra akasztott muskátlis láda kivételével semmi nyoma nem volt az életnek. Mivel éjszakánként már nem gyúlt világosság az ablakában, rövidesen letettem arról, hogy jeleket keressek. Bár néha-néha még szemügyre vettem az erkélyét, de mindig mindent ugyanúgy találtam, ezért hamarosan csaknem teljesen elfeledkeztem erről a furcsa emberről.

Koppányi Szabolcs

Pedig egy időben sokat gondoltam rá. Egy különös szokásával hívta fel magára a figyelmem. Minden késő délután kiállt az erkélyre, és ott maradt addig, míg beesteledett. Nem ült le, nem változtatott a testhelyzetén, csak állt és nézett mozdulatlanul. Mikor feltűnt, hogy minden egyes nap ezt csinálja, és még a vihar sem tántorítja el szokatlan elfoglaltságától, dohányzás közben nem vettem le róla a szemem. Ha délelőtt álltam ki rágyújtani, hiába kerestem a tekintetemmel, ahogyan késő éjjel sem lehetett látni őt. Délután fél hatkor viszont rendszeresen megjelent, hogy néhány óra álldogálás után visszahúzódjon a lakásba. Égett még nála egy darabig a villany, de éjfélre, ahogyan a tömb legtöbb ablaka, az övé is elsötétült.

Meg voltam győződve arról, hogy ugrani akar. Talán azért hittem ezt, mert a szomszédos erkélyekre hozzám hasonlóan dohányozni, beszélgetni ültek ki a lakók. Teregettek, locsolták a virágokat. Mások tárolóhelyként használták ezt a néhány négyzetmétert, dobozokat, ládákat, lomokat pakoltak a légkondi mellé. Ő viszont csak állt.

Hetek után arra jutottam, hogy valami más van a dologban. Hogy megsejtsem, mi lehet az, próbáltam kitalálni, milyen életet élhet. Abból indultam ki, hogy mivel ezt a furcsa tevékenységet ugyanabban az időben kezdi és fejezi be, ráadásul egyetlen napot se hagy ki, bizonyára rendszerető, fegyelmezett ember. Úgy képzeltem, irodai munkája van, adminisztrátor lehet. A kollégáival jó viszonyt ápol, de ezek csak munkakapcsolatok. Átlépve az irodaház küszöbét semmissé válnak, megszűnnek. Nincsenek barátai, társa sincs, szülei már nem élnek.

Budai Péter

Az élethelyzet, amiben van, talán az őrjíti meg. Valójában nem ugrani, hanem változtatni akar, de nem tud. És kétségbeesésében nem jut eszébe más megoldás. Munkaidő után a férfi – valamiért mindig egy férfi vonásait láttam magam előtt, amikor elképzeltem az arcát – villamosra száll, hazaér, harap valamit, és határozott léptekkel elindul az erkély felé. Kitárja az ajtót, kilép a csempére. A korlát mindössze két lépés. Mégis mire a muskátlis ládához ér, elbizonytalanodik.

Látni akartam, hogy a pillanatban, amikor feltűnik, milyen az arca. Álltam az erkélyen, kezemben a távcső, vártam, de nem jött. A következő nap sem. Itt lakom szemben, ha végül rászánta volna magát az ugrásra, biztosan tudnék róla. Elment, elköltözött. Új életet kezdett valahol, nem hagyott maga után semmit. Talán nekem se jutott volna újra az eszembe, ha a napokban nem keltik fel a figyelmem az erkélyen az alakok. Három fiatal srác. Egyetemisták, azt hiszem. Most ők laknak ott. Belehamuznak a muskátlis ládába is. Nevetnek, beszélgetnek, élnek.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC .

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.