„Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…”: a frizura örök

A fodrászok munkájához hozzátartozik, hogy meghallgatják és követik a kedves vendég élettörténetét, mint egy folytatásos sorozatot. Az ő hangjukat viszont ritkán lehet hallani. Legyen ez a pár sor nekik szentelve!
Zsadányi Edit

Az egyik debreceni fodrászatba belépve feltűnt, hogy a fodrásznők, nem különben a vendégek életkora bőven a nyugdíjkorhatár felett lehet, túlnyomórészt a hatvanas, hetvenes korosztály képviselteti magát. A sütővas sem merült feledésbe, itt igencsak aktívan dolgozik. Azt hihetné az ember, hogy ilyenkor már a kertészkedéssel, sétákkal, szobanövényekre mosolygással, romantikus sorozatok nézésével, baráti kávézással lehetne tölteni az időt.

Na de itt! Micsoda pörgés van! Bármelyik csillogó fodrászszalon megirigyelné ezt a forgatagot. Akkora nyüzsgés van, jövés-menés, ismerősök üdvözlése, trafikálás ide-oda, hogy szó szerint zsong az egész helyiség, kellemes péntek délutáni kavalkád van. Hát jön a hétvége, nincs itt mese, a megjelenés mindenkinek jár!

Az egyik fodrásznőnél (elegáns hamvasított, őszes modern rövid frizurával, a múltkor kicsit rózsaszínes árnyalatban ugyanez) most épp nincs senki, nézegeti a Facebookot. Nevetve odaszól a várakozó hölgyeknek: „lapozgaton, amúgy nem szeretem, de most lapozgatom én is, mint egy óvodás”. „Az a baj – folytatja –, hogy kezdünk felejteni, a vendégeim is összekeverik az időpontokat, nem akkorra jönnek, mikorra megbeszéltük. De hát megoldjuk” – mosolyodik el. Lelkesen bólogatok, efelől egy szemernyi kétségem sincs.

Közben a pedikűrből lassan kitipeg egy idős hölgy, piros körmök, „fáj nagyon a lábam” – panaszolja. A pedikűrösnő kedvesen utána hozza a tele bevásárlószatyrot. Vidám petrezselyemzöld kandikál ki belőle. Egy másik, éppen szabad fodrászhölgy lehuppan mellé, hoz neki egy pohár vizet, kérdi tőle bizalmasan: „Hány éves vagy?” Zavart tekintet a válasz. „Na súgd meg!”, a pillanatnyi feszültség gyorsan elszáll, derültség következik. „Én már nyolcvan elmúltam” – hallom egy másik sarokból.

Zsadányi Edit

„Előbb-utóbb mi is annyik leszünk.” „Ha megéljük.” „ Az a jobbik eset.” Röpködnek erre válaszképp az élet nagy igazságai.

A fodrásznő, akihez jöttem, családtag, hozzájár mindenki, évtizedek óta gondozza a felmenők, lemenők, nagymamák és unokák frizuráját. Most ő mesél magáról – dióhéjban egy élet.

„76 éves vagyok, 59 éve fodrász, sok fiatalt fodrászt tanítottam be. Mind a mai napig nagyon szeretem a munkám. Ez egy családias, kedves közeg, támogatjuk egymást. Változatos vendégköröm volt, tanárok, orvosok, egyszerű emberek. Nekem az a fontos, hogy őszinték legyenek, én azokat kedvelem. Rengeteg embert ismerek a városban, az ismerősök minden nap beintegenek nekem az ablakból. Már csak három napot dolgozom egy héten, ez anyagilag is kell, de szeretem is, nem tudnék csak otthon ülni.”

Boldogan mesél a gyerekeiről, nagyon szép pályát futottak be mindketten, szeretnek így, az unokákkal is együtt utazgatni. (Mintegy zárójelbe megjegyzi, hogy egyedül nevelte fel a két gyerekét.) A frizura elkészül, az élettörténet kikerekedik.

A Hófehérke mesében a tükörben a két egymással ellenséges női figura néz farkasszemet, hiszen a hajdan világszép királyné egyszer csak nem magát, hanem a feltörekvő fiatal szépséget, Hófehérkét pillantja meg. A mese dinamikáját a nők közötti viszály alakulása biztosítja, a tükör két oldaláról végül eljutunk az alma két oldaláig. A mesét szokták úgy értelmezni, mint ami gyerekkortól kezdve beleírja és az ismétlődés révén belevési kultúránkba a nők (idős és fiatal) közötti rivalizálás modelljét; mint ami gyengíti a nők közötti szolidaritás viselkedésmintáit.

Itt viszont valami egészen más történik. Belépünk a mesébe, ám ez egy másik történet. Itt a tükör túloldalán együttérző és támogató tekinteteket, szorgos kezeket látunk. Ez a kőkemény munka, a női összetartás és a kedvesség világa, ahonnan mosolyogva, a mesével az arcunkon lépünk ki a valóságba.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.