KÖZTÜNK ÉLNEK

Anya-jegyek

Biztos leszek még egyszer újra szép, nagyjából úgy saccolom, negyvenéves koromban – mikor ezt mondom, a férjem mindig kinevet, mert szerinte így is szép vagyok.

Éjjel egy óra van, mikor kinyitom a szemem. Sír, gondolkodás nélkül ugrok ki az ágyból és megyek át a szobájába. Félhomály van, csak az éjjeli fény világít, szembetalálkozunk az ajtó előtt. Máris kapaszkodik felfelé, nyújtja a karjait, hogy vegyem fel. Megölelem, beleszagolok a nyakába, az arcommal érintem az övét, nem túl meleg-e. De nem az, csak felriadt valamiért. Közben hallom, hogy szipog, de már nem is sír, ujjacskájával a nyakam körül tapogat, keresi a kulcscsontomnál megbújó anyajegyemet. Erről azonosít, mikor nincs teljesen ébren még.

Visszaevickélünk az ágyába. Nem fekszem le, csak ülök, ő pedig még kapaszkodik, belémbújik. Másik kezével a nyakam hátoldalán lévő anyajegyet is megtalálta. Mosolygok, halkan kérdezem tőle: megnyugodtál, hogy tényleg én vagyok az? Érzem, hogy lassul a légzése, helyzetet változtat, már a mellkasomon nyugtatja az arcát. Hagyom egyre lejjebb csúszni, hogy megtalálja a kényelmes pozíciót. A combomra fekszik, miközben a hátát simogatom, érezze, hogy itt vagyok, nincs mitől félni, alhat nyugodtan tovább. Pár perc alatt újra mély álomba szenderül, én pedig óvatosan kimászom mellőle és betakarom. Tizenkilenc fok van már csak a szobában. Csendesen behajtom magam mögött az ajtót. Köhögnöm kell, de tudom, ez most nem ébreszti fel. Reggelig még kétszer ismétlődik ez a jelenet.

Másnap a nagyszülőkhöz megyünk, édesanyám már nagyon várta, hogy megérkezzen az unokája, de ő még nem megy oda hozzá. Inkább belém kapaszkodik továbbra is. Őt ne puszilgassa más, csak anya kell. Nem egyszerű ez a helyzet, de ilyenkor a felnőttnek kell türelmesnek lennie és nyugalmat tanúsítania. Levetkőztetem. Téli, réteges öltöztetés, nyűgös egy időszak. Ahogy megszabadul a csizmától, máris rohan be a szobába, és pakolja a rég nem látott játékokat. Azokat a játékokat, amik régen még nekem szereztek sok-sok örömet.

Édesanyám újra próbálkozik a köszönéssel, kérdezi, hozhat-e neki valamit, de a kedvességre harapás a válasz. Nem tudom, miért csinálja ezt. Olyan, mintha nekem jelezne ezzel, hogy lássam, csak engem szeret. Ismét felmászik az ölembe, megpuszil, közben az ujjacskája az anyajegyemet keresi. Lassan elköszönök tőle, elmondom, hogy délután jövök érte, ha jól kijátszotta magát és aludt egy nagyot ebéd után. Anyának most szüksége van egy kis egyedüllétre, neki pedig mamáék társaságára. Erősen szorít, megígérem neki újra, hogy minden rendben lesz itt is, pár óra és jövök. Édesanyám közben elcsábítja egy kisautóval, nézze csak milyen szép színe van, és ki lehet nyitni az ajtaját is. Teljesen odavan érte, puszit nyomok a feje búbjára és elköszönök. Nem sír, anyukám is int, menjek nyugodtan, jól ellesznek. Tudom, hogy így lesz.

Amikor hazaérek, kezet mosok, belenézek a tükörbe. Elidőzök az ott látottakon. Nézem a hajam, ami ugyan össze van fogva egy hajgumival, de kócos. Még meg sem fésülködtem. Az arcomon a ráncok, mintha egyre csak mélyülnének, a szemem alatt is egyre sötétebb a bőr. Azt hiszem, legalább két éve nem aludtam végig egy éjszakát sem. Előveszem az arckrémem, bekenem az arcom, szigorúan körkörös, apró mozdulatokkal, valahol olvastam, hogy így kell. Ne nyújtogassam feleslegesen az egyébként is nyúzott bőrömet. Előkeresem a korrektort, az egyik fiók alján van, tudom, láttam valamelyik nap. Bekenem a szemem alatti karikákat, meg az apró foltokat az arcom többi részén. A nyakamon is van egy folt, vagyis inkább jelnek nevezném. Az én aprócska gyermekem adta tudtomra a fogaival előző este, hogy korai még negyed órával fürdés után pelenkát felvennie, nemhogy pizsamát.

Aztán nézem az anyajegyemet. Kicsit megijedek, mert rég láttam ilyen közelről. Mintha nagyobb is lenne, és a teteje szederjesebb. Nem is csoda, gondolom, ennyi piszkálástól, de biztos, ami biztos, lefotózom, és elküldöm a képet egy barátnőmnek, aki bőrgyógyász. Válaszol is kisvártatva, hogy nyugodjak meg, ez így most neki nem mond semmit, egyébként sem így szokták nézni, hanem műszerrel. De egy-két terhesség is tud ilyen hatással lenni az anyajegyekre, szemölcsökre. Aztán megnézegetem a többit is a testemen, és valóban mintha mind nagyobb lenne kicsit. Ezek az én anyaságom jelei, vagyis jegyei. Biztos leszek még egyszer újra szép, nagyjából úgy saccolom, negyvenéves koromban – mikor ezt mondom, a férjem mindig kinevet, mert szerinte így is szép vagyok. Ekkor meg én nevetem ki hitetlenül, de hálás vagyok, hogy próbálkozik. Én már rég nem látom magam szépnek. Teszek magamra egy kis pirosítót is, és egész emberi külsőm lesz.

Délután édesanyám karjaiban a kisfiammal nyit nekem ajtót. Látom, hogy közben a nyakán lévő anyajegyet fogdossa. Neki is van, majdnem ugyanott, mint nekem. Sőt neki sokkal több van már mindenhol, ahogyan nagymamának volt. Emlékszem, egyszer próbáltam megszámolni, mennyi van rajta: lehetetlen küldetés volt. Mind méretükben, mind színükben rendkívül változatosak voltak.

Leveszem a kabátom, lehúzom a csizmámon a cipzárt, közben már ölelést kapok hátulról. Megfordulok, manócskám már a nyakamba kapaszkodik. Megpuszil, érzem, hogy jó napja volt, örülünk egymásnak. Babanyelven ugyan, de folyamatosan mondja, mi minden történt vele, és nézzem ezt, és nézzem azt, és húú és brümm és ana, ana, és hív a kezével. Leültet anyukám mellé a kanapéra, felmászik mellénk. Először az ölembe ül, felém fordul, kicsit rugózik játékosan, és a bal vállamnál kifejt a sálamból. Sejtem, mit szeretne, ezért segítek neki. Az anyajegyemre mutat, és kiabál, hogy „ana, ana”, majd odafordul anyukámhoz és az ő nyakára mutogat: „ana, ana”! – Igen, neki is van, és nekem is van ott anyajegyünk. Nagyon ügyes vagy, hogy észrevetted – dicsérem meg. Bólogat, hogy így van, jól mondom.

Este aztán kicsit nehezen megy az elalvás. Mi már nagyon szeretnénk pihenni, ő még nagyon nem. Fürdés után meztelenül szaladgál fel s alá, bebújik az ágyunkba, birkózni szeretne még az apukájával. Persze minden úgy van, ahogy szeretné. Közben én kikészítem az alvós ruháját és kiszellőztetem a szobáját. Mindent lekapcsolok, elcsendesítek a lakásban, míg ő hangosan kurjongat. Játék közben aztán közösen felöltöztetjük. Az altatás további része még az én feladatom, ezért elköszönünk apától, jó éjszakát kívánunk mindenkinek, kis autótól kezdve a plüss kutyáig.

A szobájában már csak a sólámpa világít. Érzem, hogy már kellően fáradt, ezért kérem, hogy üljön az ölembe, hagy öleljem meg. Összehangoljuk a légzésünket, közben az anyajegyemet keresi a kezével. Tudom, hogy ez már a „megadás” jele, ám ekkor rám néz csillogó tekintettel és többször mondja: „ana, ana, ana” – mutatja, hogy emlékszik. Megpuszilom, és újra megdicsérem, milyen ügyes. A mellkasomra hajtja a fejét, én is hátradőlök, és pár perc alatt el is alszik. Szeretem magunkat. Ő pedig megszerettette velem az olykor ijesztő anyajegyeimet.

Gubányi Zsófia további írásai itt olvashatók: KÖZTÜNK ÉLNEK

HÁRMAN FOGUNK ÖRÜLNI, ha a Debreciner online újságunk előfizetését adja karácsonyi ajándékba! Ő, akit megajándékoz, Ön, aki megajándékozza. És mi, a Debreciner szerkesztősége. Ide kattintva lehet előfizetni a Debrecinerre. Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.