KÖZTÜNK ÉLNEK

Ugyanolyanok

A helyszín egy vidéki kórház mindig tömött büféje, ahol sorban áll egy-egy finom szendvicsért vagy életmentő kávéért beteg és orvos egyaránt. Hat asztalhoz lehet leülni, így megesik, hogy ismeretlenek kerülnek néhány percre egymás mellé, míg elfogyasztják, amit vásároltak.

– Jó napot, leülhetek? – kérdezte egy köntöst viselő fiatalasszony frissen vasalt hajjal egy idős hölgytől.

– Persze, kedvesem – s közben a kabátban ülő az ölébe vette a táskáját az asztalról. – Mikor szülsz?

– Majd csak márciusban – válaszolta.

– Az én lányom is akkorra van kiírva. És tudjátok már, mi lesz? Kisfiú, kislány?

– Kisjány.

– Már tudjátok?

– Igen, megmondták 12 hetesen.

– Érdekes… Náluk még nem tudni.

– Tetszik tudni, ez egy drága vizsgálat volt, de nagyon gyorsan megmondta az orvos – s hörpintett a tejes kávéjából.

– A lányoméknak már a második gyerek jön. De te olyan fiatal vagy még… Az első lesz?

– Nem, már van egy 5 és egy 3 éves kisfiam.

– Valóban?! – mondta a hölgy, de igyekezett leplezni meglepődöttségét. – Akkor már kijárt egy kislány.

– Igen, nagyon várjuk.

– Neve van már?

– Nincs. Nekem a Vanessza tetszene, de a férjem még nem ment bele. Még csak ötletelünk.

– A lányomék is. Mindig ezt csinálják, rendkívül bosszantó, hogy náluk az utolsó pillanatban derül ki minden. Egyébként is nehezen értünk szót. Mindig mindenből ki akar hagyni. Te szoptattál?

– Igen, mindkétszer volt anyatejem bőven, szerencsére.

– Milyen jó, hogy így mondod. Egyébként minden anya tudna szoptatni, de képzeld el, a lányom előre eldöntötte, hogy ő nem fog. Mert, hogy az milyen visszataszító és fárasztó. A vejem meg belement. Tápszeres lett az unokám.

– Azért nem olyan tragédia az.

– Szerintem az, de nem tudtam meggyőzni.

– Maga amúgy beteg?

– Egyelőre csak időpontért jöttem, de nem érzem túl jól magam. Annyira megszédültem pár napja, hogy felállni sem tudtam hosszú ideig, aztán a háziorvos beutalt, most meg MR-re kellett kérnem időpontot. Március közepére kaptam. Addig még meg is halhatok, de hát ez van. De te addigra megszülsz valószínűleg.

– Remélem.

– Lehet, hogy a lányom is… Képzeld el, annyira nem anyatípus, hogy a múltkor, mikor megbetegedett a kislánya, az inkább a vejemhez bújt, mikor lázas lett vagy orvoshoz kellett vinni. Furcsa, de a férje inkább az anya. Pedig mindent megadtam neki, nem tudom, miért lett ilyen. Most is már arról beszél várandósan, hogy mikor akar visszamenni dolgozni. Nemhogy kiélvezné, hogy a gyerekeivel lehet…

– Azért nem mindig habostorta az anyalét, de én nem panaszkodhatom, mert mindig van kire hagynom a gyerekeket, ha mennem kell valahová.

– Én sajnos nem tudok annyit segíteni, mint jó lenne, mert messze lakunk egymástól. Legalább két buszra kell szállnom, hogy eljussak hozzájuk. De ünnepekkor általában mindig találkozunk.

– Értem… Hát, nem mindenki olyan szerencsés, mint mi – s közben a kijárat felé intett a kezével. – A férjem az, vár odakint. Örülök, hogy találkoztunk. Jobbulást kívánok! – köszönt el gyorsan.

– Köszönöm, angyalom. De ugye nem dohányozni mész?

– De, igen.

– Igazán szégyellhetnéd magad.

– Senki nem kérdezte a véleményét. További szép napot! – vágott vissza csivitelő hangon, és rohant ki az ajtón papucsban és köntösben a decemberi tavaszba.

– Hm, szemtelen kis kurva – dörmögte az idős hölgy az orra alatt. – Te is csak olyan vagy, mint a többi a fajtádból.

De ezt már nem hallotta (szinte) senki.

Gubányi Zsófia további írásai itt olvashatók: KÖZTÜNK ÉLNEK

HÁRMAN FOGUNK ÖRÜLNI, ha a Debreciner online újságunk előfizetését adja karácsonyi ajándékba! Ő, akit megajándékoz, Ön, aki megajándékozza. És mi, a Debreciner szerkesztősége. Ide kattintva lehet előfizetni a Debrecinerre. Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.