OTTHONVÁGY

Láncszem

Libben az árnyék, megáll az idő, nincs perc, nincs óra, sem napok.

Egy nagy belégzéssel elrugaszkodik a földtől, talpa alatt a forró, fűre borított gumiszőnyeg. Felsőtestével előre evez, lábaival hátra, majd fordítva: a test hátra dől, a láb előre. A test dinamikus mozgásával együtt szaporodik a légzések száma is, a gondolatok ellenben kezdenek elcsendesedni. A kezek tartják a valóságban: markolják a láncokat, melyben az apró szemek egymást erősítik. Végül eléri a kívánt lendületet, s immár a gondolatok vele együtt, valahol egészen máshol szárnyalnak.

Berán Dániel

Így telik minden nap. Épp csak annyit érzékel a valóságból, amennyi szükséges a hintáig vezető útig. Arról, hogy melyik a valóság, neki már egészen más elképzelései vannak, mert ami a fejében történik, az mindennél valóságosabb, biztonságosabb, szebb. Először csak azt képzeli el, hogy olyan szobája van, mint az újságok hirdetéseiben. Aztán arról ábrándozik, neki is olyan szép ruhái vannak, mint a többi lánynak. Olykor elképzeli magát nyitott, cserfes kislányként, s az érzés, hogy ő is népszerű, egészen felemelő tud lenni. Barátokat képzel, akikkel játszik, beszélget, akik nem csúfolják, hisz nincs is miért. Nincs ennél a hintánál varázslatosabb hely a kerek földön. Megnyit egy kaput, ami átvezet a fájdalmas hétköznapokból egy olyan világba, ahol nincs bántás, nincs sírás, nincs szorongás. Ebben a világban a test tökéletes, a szellem szárnyal, az érzelmek szabadok, nincs titok, nincs megkülönböztetés.

Miért döntene hát egy olyan világ mellett, amiben, mint látja, ezeket csak kergetik az emberek? Ahol a boldogságért egy életen át tart a küzdelem, s abból sokaknak minden harc árán is csak néhány pillanat jut csupán. Nem kér ebből, menekül a titkos kertbe, ahová csakis azoknak szorít helyet, akiknek látja, érzi tisztaságát. Kívülről úgy tűnhet, kiváltságosnak tartja magát, de elszigeteltsége pusztán védekezés. Az egyetlen lehetőség, hogy a lelke életben maradjon.

A valóságba zuhanva a test érezni kezdi a mozgás fájdalmát, a gondolatok újra a félelem örvényében kavarognak. Félelem az idő, a tettek súlyától, rettegés az emberektől, azoktól is, akik magukat ártatlannak mutatják. Ég a föld, zuhan a nappal, izzadt sötétségben kergeti az álmokat. Visszamenekül. Elképzeli, hogy egyszerűen csak elengedi a láncokat, és nincs többé, ami a földön tartaná. De hiába képzeli el egyszer, kétszer és százszor, mikor kinyitja szemeit, újra a fájdalmak világában találja magát.

Idővel elfogadja, hogy nem választhat a világok között. Egy dolgot tehet csupán: időről időre, ha nem is olyan gyakran, mint korábban, de meglátogatja a gondtalanság kertjét. És küzd. Magáért és másokért, mindazokért, akik hiszik a hihetetlent, remélik a reménytelent is. Hogy még megmenthető, hogy minden, ami elromlott, megjavítható, mert vannak emberek, akiknek nem a test, nem a külcsín számít, hanem az, ami a kert rejtekében növekedett.

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.