OTTHONVÁGY

A falu réme

A falu csak gúnynevén ismerte. Nem tudták, hogy az a vezetékneve lehet-e, vagy leggyakoribb cselekvése után kapta.
Berán Dániel

Senki sem tudta, honnan indul reggel és hová tér haza este. Puszta létezése is kész rejtély volt mindenki számára. Pedig ezek a dolgok egy faluban sosem maradnak titokban, ha akarja az ember, ha nem.

Akik nap mint nap jártak-keltek, legalább egyszer, de jóllehet többször is találkoztak vele, miközben az összegyűjtött vasakat vonszolta szakadt gumijú biciklijén. Nehéz lett volna őt figyelmen kívül hagyni, és nem csak a hangzavar miatt: állandóan morgott, hol halkabban, hol kiabálva, de hogy mit, azt senki sem értette. Mindennapjaihoz tartozott az is, hogy összeszedegette a falubeliek hátrahagyott cigarettacsikkjeit.

Hogy mikor közösítették ki, ragasztottak rá gúnynevet és titulálták bolondnak, arra már senki sem emlékezett, így hát arra sem, ki volt ő annak idején. Voltak-e szülei, járt-e iskolába, beszélt-e valaha érthetően? Egyáltalán mennyi idős lehet? Persze ez már nem is foglalkoztatta a helyieket, könnyebb volt legyinteni: bolond, hagyjátok, kerüljétek ki messziről!

Az iskolások kedvenc csínytevése volt, hogy gúnyt űztek belőle: iskolából hazafelé követték őt, és csúnya szavakkal illették, addig piszkálták, míg nyomukba nem eredt, de akkor meg azon vihogtak, milyen szerencsétlen, ahogy szökdécsel, elhagyja holmijait, meg leesik a gatyája. Tökéletes rémkép lett, a rossz gyerekeket azzal ijesztgették otthon, hogy odaadják neki, s majd a batyujába tömi őket. Úgy hírlett, egyszer utolért egy kislányt, és a kezében lévő vassal a hátára ütött, nyoma is maradt.

Bagó gyakran megállt, és csak nézte távolról az embereket, közben meg valamit motyogott. Ilyenkor a helyiek igyekeztek tudomást sem venni róla, a félősebbek pedig inkább hazaindultak, mert egyik pletyka sem ért annyit, hogy vele kelljen farkasszemet nézniük. A felnőttek sem voltak ám különbek a gyerekeknél, gyakran hívták meg egy-egy felesre, aztán kiálltak a kocsma elé, és jót nevettek, ahogy megpróbált hazaindulni. Haza vagy a fene tudja hova... Amikor a kakas kukorékolt, ő már az utcákat járta, de az éjszaka közepén is hallották őt csörömpölve, duruzsolva vonulni. Aztán egyszercsak eltűnt.

Néhány nap után szemet szúrt a helyieknek hiánya, elterjedt, hogy valaki elütötte, kórházba került. Igaz volt-e vagy sem, mindenki örült, szemernyi sajnálat sem volt bennük. „Végre nem kell őt látni, nem kell tőle félteni a gyerekeket” - mondogatták. Egy ideig még emlegették, aztán kikerült a szóbeszédből.

Hónapok teltek el, aztán Bagó hazatért. Mit sem változott: érthetetlenül motyogott és vasakat gyűjtött - hogy kinek és honnan, azt csak isten tudja. „Feltámadt Bagó” - harsogták a gyerekek, „ez mindent túlél” - értetlenkedtek a felnőttek. „Mi bezzeg tisztán tartjuk magunkat, ezt meg megeszi a kosz, mégis jobban bírja, mint mi” - elégedetlenkedtek.

Hogy volt-e fájdalma, senki sem tudta, azt sem, mit érzett, és mit érzékelt a bántásokból. Mégsem ment máshova, mindig ugyanazokat az utcákat rótta, hisz az a falu volt az otthona. Meg az a bicikli a nehéz vasakkal, melyekkel a végeláthatatlan köröket rótta, miközben az egyetlen emberrel beszélgetett, aki értette nyelvét: magával.

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.