A rothadó tetemek klausztrofób esztétikája – 1917

Sam Mendes nagyon szép filmet rendezett, a Saul fia óta nem követtünk senkit ilyen közelről, de a németek ábrázolása nem túl pc, még egy háborús filmhez képest sem.

A történészi konszenzus ellenére a mai napig akadnak olyan kutatók, akik szerint nem a nemrég százéves évfordulóját ünneplő Nagy Háború volt az emberiség első világháborúja. Ha voltak is korábban olyan események, amelyek megérdemelnék ezt a nem túl hízelgő kitüntetést, mind a földrajzi kiterjedését, mind az emberáldozatok számát tekintve egyértelmű, hogy az 1914 és 1918 közötti világégés volt az addig látott legnagyobb háborús konfliktus. A két szemben álló szövetség, az Antant és a Központi Hatalmak katonáit egy már korábban megszülető, de ekkoriban nagykorúvá váló démon tizedelte: a lövészárok-hadviselés. Ezt a darálót mutatja meg közelről a brit Sam Mendes 1917 című filmje. Egészen közelről.

Nem a cselekmény a lényeges

Ahogy a legtöbb háborús filmben, a történet itt is pofonegyszerű: két fiatal brit katona, Tom Blake (Dean-Charles Chapman) és William Schofield (George MacKay) azt a küldetést kapják, hogy kevesebb mint egy nap alatt juttassanak célba egy üzenetet a Devonshire ezred második zászlóaljának ezredeséhez, mielőtt azok rohamot indítanak a mindössze taktikai visszavonulást végrehajtó, csapdát állító németek ellen. Ha nem sikerül értesíteni őket az offenzíva lefújásáról, 1600 katona halhat meg, többek között Blake ott szolgáló bátyja is. Szpoilerek nélkül nagyjából ennyit lehet elmondani a film cselekményéről, de nem is emiatt érdemes megnézni az 1917-et.

A közkatona nézőpontja

Nem véletlen, hogy a legjobb hangkeverés és a legjobb vizuális effektusok mellett a legjobb operatőri munka után is díjazták a filmet a 92. Oscar-gálán. Legutóbb a magyar Saul fia nézése közben szoronghattunk ennyire, miközben közvetlen közelről követtük a szinte folyamatosan mozgásban lévő főszereplőnek egy halálgyáron keresztül vezető útját.

Az 1917 is hasonlóval kísérletezik. A nézők Blake-kel és Schofielddel együtt gyalogolnak be a lövészárok falai közé, együtt másznak ki a csatatérre, majd másznak be a németek lövészárkába, amelyről sem ők, sem mi nem tudjuk, hogy valóban kiürítették-e. Mindenhol szorosan Blake és Schofield nyomában haladunk, mintha magunk is részt vennénk a küldetés teljesítésében.

Klausztrofóbiás közelségben haladunk velük a földbe vájt német bunker sötétségétől a szétbombázott francia városon át a folyó sodrásáig minden egyes pillanatban. A két katonáról eközben nem tudunk meg szinte semmit. A beszélgetéseik jórészt társaik nőügyeiről és a fronton eddig átélt élményeikről szólnak. Nem derül ki pontosan, hogy melyikük honnan származik, hány éves, mindössze annyit tudunk, hogy fiatalok, és hogy vannak családtagjaik, akik hazavárják őket. Ez a személyleírás pedig szinte akármelyik katonára ráillett volna az első világháborúban, nem csak a britekre, hanem a németekre vagy a magyarokra is.

Még sosem volt ilyen szép a háború

Kevés háborús film mutatja be az 1917-nél naturalistábban, hogy hogyan fest egy hadszíntérré változtatott táj, miközben azt a bravúrt is végrehajtja, hogy a bomló lótetemektől a letarolt erdőkig mindent egy sajátos esztétikával ábrázol, amely ugyanakkor mégsem fordul át pátoszba. Ebben a filmben ugyanis ugyanannyira kár bármiféle pátoszt keresni, mint magukban a háborúkban.

Minden német „geci”?

Az 1917-et legalább egyszer mindenkinek érdemes megnéznie, de a film korántsem tökéletes. Az egyik jelenetben Blake megnevez körülbelül fél tucat cseresznyefajtát, majd azt mondja Schofieldnek, hogy ha az éppen virágzó, kivágott cseresznyefák magjai elrohadnak, új fák nőnek a helyükön. Abból, hogy jól ismeri a fajtákat, arra következtethetnénk, hogy valamiféle kertészcsaládból származik, a jól hangzó, ám biológiai nonszensz bölcsességéből viszont olyan, mintha sosem járt volna gyümölcsös közelében. (Persze a magyar szinkronstúdiók precizitását ismerve az sem kizárt, hogy fordítási hibáról van szó.)

Az egyik katona valamiféle korabeli emberkísérlet terméke lehet, ugyanis legalább 4-5 olyan fizikai traumát él túl a kétórás film folyamán, amelyek közül a legtöbb kortársa egybe is belehalt volna.

A legzavaróbb ugyanakkor egy olyan jelenség, amelyre a filmnek a leginkább mentsége van. „Gecik” – hangzik el a németekre vonatkozóan egy teherautó platóján utazó brit közlegénytől még a film derekán, mintegy összefoglalva azt, ahogy az 1917 ábrázolja a németeket. A német katona ebben a filmben alattomos, gonosz, mi több még részeges is. Az elmúlt évtizedekben több jó kísérletet is láthattunk arra, hogy háborús filmek emberként ábrázolják azon nemzetek képviselőit, akik ellen a készítők honfitársai egykor háborút vívtak. Elég csak Clint Eastwood Levelek Ivo Dzsimáról című alkotását felidézni. Az 1917 a németek emberi bemutatásával még csak nem is kísérletezik. Ugyanakkor e néhol kellemetlen ábrázolásmód érthetővé válik, ha belegondolunk abba, mit jelenthettek a németek az egyszerű brit katonák számára, akiknek a szemszögéből láttatja Sam Mendes rendező a francia front szörnyűségeit: az ellenséget. Az ellenség pedig nem egy többdimenziós, megérthető karakter, akivel esetleg rokonszenvezhetünk is, hanem az, aki minden épületrom mögött ránk leselkedik, aki – ha rajta múlik – megakadályozza, hogy élve hazajuss a szeretteidhez. A legtöbb fronton harcolónak ugyanis előbb vagy utóbb ez utóbbi válik a legfontosabbá, nem a háború megnyerése.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.