Az én március tizenötödikém

A Debreciner munkatársainak, szerzőinek idusi gondolatait ajánljuk ünnepi olvasnivalónak.

Budai Péter: A tiltakozás napja lett

Nem tudnám megmondani, hogy mikor volt utoljára egy „normális” március tizenötödikém, amikor valódi ünnepnapot jelentett volna számomra, ami valóban tiszteletadásról, megemlékezésről szólt volna.

Az elmúlt 10-13 évben a március tizenötödike sokkal inkább egy aktuálpolitikai eseménnyé vált. 2007 és 2010 között javarészt jobb- és szélsőjobboldali emberektől voltak hangosak az utcák, míg 2010 után inkább baloldali és liberális gondolkodású emberek vonultak a terekre, hogy tiltakozzanak az aktuálisan kormányzók ellen.

Az én március tizenötödikém az elmúlt közel tíz évben: a tiltakozást, a demonstrációk időszakát jelentette. Tiltakozást a szabadság egyre szűkülő körei érdekében, a hatalmon lévők politikája ellen. Az ellen, amit illiberalizmusnak nevezünk, azon „értékek”, gondolatok ellen, amit a NER képvisel.

Budai Péter

Gubányi Zsófia: Felelősséget vállalni minden szavamért

Megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Pedig napokkal korábban értesültem arról, hogy én kapom abban az esztendőben a sajtónapi díjat. Még egy poénnal is készültem – köszönőbeszéd gyanánt –, hogy „nem vagyok a szavak embere”, de még azt sem sikerült kimondanom, csak hebegtem-habogtam és nagyon köszöntem. Mindent. 2016 volt addigi életem legjobb éve minden mélységével és magasságával együtt.

Hiába tudtam az elismerésről, mégis váratlanul ért a március 15-i vacsorán az a szeretet-cunami, amit kaptam a szerkesztőség tagjaitól. Nehéz volt megbirkóznom az érzéseimmel, hiszen mindannyian ott voltak körülöttem; minden munkatársam, akit szeretek és akik mellett rendkívül gyorsan beleszerettem ebbe a szakmába. Hogy az újságírás lett az a munka számomra, ami nem is munka igazán, hanem szenvedély. Függővé tett, kíváncsiságomat megtanultam helyesen használni, folyamatosan információkra éhezem, és folyton információkat szeretnék megosztani. Hitelesen. A mai napig rendkívül élvezem az állandó készenléti állapotot, ami ezzel jár, mert már tudom, hogy bármikor hallhatok, láthatok, tapasztalhatok olyat, ami közérdeklődésre is számot tarthat.

Kezdőként, nulla tapasztalattal, mikor semmilyen ötletem nem volt, a szerkesztők azzal a mondattal noszogattak a lapindító értekezleten, hogy „hajrá (kis gyakornok), a téma az utcán hever!” Teljesen görcsbe rándult ettől a gyomrom. Elbizonytalanodtam, hiába nézelődtem, én nem láttam meg azt a Témát. A nagybetűset. Idő kellett, hogy belerázódjak, de minden buktató ellenére nagyon szerettem, amit csinálhatok. Óriási mérföldkő volt, mikor először megjelent nyomtatásban a nevem egy cikk mellett, majd az is, mikor már fotóval együtt a véleményemet is elmondhattam erről-arról. Az újság nevének kimondása kinyitotta a kapukat, s a legjobb tudásom szerint igyekeztem mindig belépni azokon. Olyan emberekkel hozott össze a sors, akikkel alapesetben nem találkozhattam, főleg nem beszélhettem volna, és olyan helyeken járhattam, ahová akárkit nem engednek be. Így tanultam meg észrevenni a Témákat, s felelősséget vállalni minden szavamért, mikor írok róluk.

Négy év nem sok idő, mégis teljesen megváltozott azóta a világ, ami a médiát illeti. Ezért én ma, a Szabad sajtó napján minden kezdő újságírónak olyan szerkesztőket kívánok, akik nem főnökök, hanem vezetők; olyan kollégákat, akiktől haszonnal tanulhatnak; olyan élményekkel teli tanulóéveket, amik miatt semmi sem tántoríthatja el őket, hogy kiszeressenek ebből a szakmából és nem utolsósorban, mikor dolgoznak, semmi se akadályozza őket abban, hogy minden esetben a szakma szabályai szerint járjanak el.

Gubányi Zsófia

Horváth Ferenc: Március 15-re

Első kép

 
Kopognak az esőcseppek,
 
Nyirkos az idő.
 
Esernyők között halk muzsikaszó.
 
Szabadítsuk ki Táncsicsot!
 
Kop, kop, kop, kopog az eső
 
csöndzsákból hangot lop...
 

Második kép

 
Szabadság híd este
 
Fáklyák mindenütt,
 
Ha leköpnek, tűrd,
 
Ez volt a parancs...
 
Demokráciát, demokráciát...
 
...és lett... Egy kicsit, majd cseperegve elapadt...
 

Harmadik kép

 
Hol ünnepel az én népem ezen a napon, tán megszólnának érte...
 
Tanárt öltek... Tudod! Azok!
 
Kopog az eső, még a hang is feszülve sírdogál!
 
Testvérek! Nem megyek sehova,
 
Ne nézzenek rám úgy, azok...
 
Én rendőr vagyok!
 
....és nem ment szinte senki, barna bőrrel, gyűlöletbe, ünnepelni.
 

Negyedik kép

 
Jött a sok lengyel erővel, énekkel...
 
Ellenzék meg minden,
 
Zászlóerdők közt politikuscsata...
 
Mente, kutyabőr és ugatás, vicsorok egyre másra...
 
Ha ott lett volna, Görgey bedőlt volna önként a kardjába...
 

Ötödik kép

 
Fel-fel vitézek a csatára! A lányom hallás után variációt komponál...
 
Lelkembe kopog a szó,
 
A szent szabadság oltalmára...
 
Dübörög a szív...Haltam volna érte, 25 évem adtam...
 
Ha lenéznek, ha sírok is...
 
Ha gyűlölnek, akkor is, Magyar vagyok, Magyarabb sokaknál...
 
Édes, hazánkért, hősi, vérünk...
 
Majd halkul a zene....
 
Könnyünk hullajtjuk, amíg csak é-élünk...
 

Március idusán, szállja meg lelkünket az ünnep malasztja, a múlt halkulásba veszett véres dicsősége, és az a csendes béke, amelyik képtelen a gyűlöletre!

Horváth Ferenc

Juhász Henrietta: Mit kíván?

Írásaimban, ahogy életemben is, mindig és töretlenül a hazavezető utat keresem. A helyemet a hazámban, a helyemet a saját és mások életében, a helyemet isten országában.

Hazafelé sietek, pedig valahol, a lelkem mélyén tudom, hogy ebben a vélt és valós otthontalanságban mégis otthon vagyok…

Otthon vagyok, míg vannak körülöttem emberek, akiknek ugyanazt jelenti az egyenlőség, a szabadság és a testvériség, amit nekem. Otthon, míg él ezen a földön legalább maroknyi ember, akiknek ma is legalább annyira fontos a tizenkét pont, mint volt 1848-ban.

Sok kortársammal együtt úgy érezzük, csak álmokat kergetünk, mégis ragaszkodunk hozzájuk. Kilátástalanságunk számtalan okból ered, és mindegyikünknek más fáj jobban, hiszen mindannyian a saját utunkat járjuk, járnánk.

Ne adjuk fel! Vegyük vállunkra országunk, városaink, falvaink, a tiszta lelkű, hittel élő emberek fájdalmait, mert rajtunk a sor, hogy értük tegyünk, értük szóljunk, velük lépjünk és gondolkodjunk. Menjünk haza, nézzünk körül, beszélgessünk velük, lássuk, hogy bár kedvesen mosolyognak, segítségért kiáltanának.

Lesz közülünk, aki a sor elejére állhat, és lesznek, akik támaszt nyújtanak, de mindannyian épp annyira fontosak vagyunk. Van cél, van családunk, van hazánk, van helyünk a világon, és nem kell elhinnünk, ha szemben azt kiáltják, haszontalanok vagyunk. Nincs értelmetlen harc, csak értelmetlen belenyugvás. Ebben talán mindannyian egyetérthetünk.

Juhász Henrietta

Koppányi Szabolcs: Nem a kokárda teszi a magyar embert

Március 15? Akkor sok tulipán. Amikor még 1,50 volt szála, tömegével került haza a rengeteg sárga és piros. Belefért a büdzsébe. Meg egy jókora vödörbe. Ám mindig fontos volt a lopás is. Egy-két szál lopott virág is kellett a vásárolt mellé, anélkül nem igazi a március 15.

Apu kezdte, s anyu is segített. Csentek innen-onnan, még ifjoncként. Aztán elváltak. Jöttem én. Örültem ennek a nemzeti ünnepnek. Nem hazafiságból. Számunkra sose volt annyira nemzeti, mint amennyire személyes – anyu ekkor született ugyanis. Így talán megérthető. Vettem és csórtam hát neki a virágot. Már a gimiben is.

Persze az érettségi után, kis felnőttként is nyúltam le virágot innen-onnan. A lelkiismeretem tiszta, aki annyit költött életében növényre, mint én, annak, mondhatni, szabad emígy is. Csak az íze kedvéért. Gondolom én.

Amúgy érdekes, mert sose érdekeltek a külsőségek, se a kokárda, se a kis zászlók. S bár nagy magyaroknak tartom őket, mégsem akartam Petőfi lenni március 15-én. Se Kossuth. Se Táncsics.

Március 15-ike? A szép virágok ünnepe. Bár lassan odáig tolódnak az évszakok, hogy tulipán és frézia helyett fagyott ablakba karcolt jégvirágot adhatok anyunak, de azért nekem mégis a színes-illatos növények jutnak eszembe először, s nem a Pilvax vagy a forradalom. Meg az, hogy anyu minden szülinapján várta, várja, hogy most jobb lesz, mint tavaly.

Hogyan mondjam meg neki, hogy a pozitív változás – nagyon úgy fest – idén se jön össze? Semmi fordulat. Semmi forradalom. Csak szövegelés. És az egyéni „szocproblémák”, amelyek betemetnek.

Koppányi Szabolcs

Kövesi Péter: Március tizenhat

Az ünnep elmúlt, a főtér csendes,
mint Európa negyvennyolc telén,
beszédek letudva, minden rendben,
fonnyadó virág a szobrok tövén.

Ma nem visz már el senkit a rendőr,
kokárdád csak egy a többi között,
mondhatsz bármit, csak jártasd a szádat,
a haza dolgához nem lesz közöd.

Sándort látom, ott ül a Pilvaxban,
Tegnapi bortól kótyagos feje:
Tényleg csináltunk itt forradalmat?
Vagy álmodtuk, s nem történt semmi se?

A koszorúk éjjel ronggyá áztak,
nem törődik már velük senki sem,
a sárban kokárda, rá nem lépnék,
hát lehajlok érte, és felveszem.
Kövesi Péter

Nyikos Mónika: Most is lehet fontos szavakat mondani

A március 15-e számomra gyerekkoromban jóval hangsúlyosabb volt, mint mostanság. Nemrégiben beszélgettem egy óvónővel, aki felidézte bennem az óvodai/iskolai élményeket. Jobban belegondolva az ehhez kapcsolódó egyik ilyen iskolai verseny tanította meg tisztelni és szeretni ezt az ünnepet. Pontosan meg kellett tanulnunk a szabadságharc összes eseményét… Inkább ott értettem meg, hogy miért is volt fontos március 15-e akkor. Talán akkor mozdult meg bennem valami, mennyire nagy súlya van a szavaknak, az irodalomnak.

Szeretném azt hinni, hogy a jelenünkben is lehet fontos szavakat mondani, írni és mindezekkel egy közös célt elérni. A különbség talán annyi, hogy a sok felszínes mondat miatt a súlyos szavakra sem figyelünk oda.

A március 15-e számomra esélyt jelen: ha mindnyájan felismerjük a múlt történéseit, akkor képesek lehetünk hatni a jelenükre – akár úgy, hogy kiállunk, felvállaljuk és elmondjuk, hogy számunkra mi az igazán fontos. Az ünnep nekem nem azt jelenti, hogy ezt mindenkinek erőltettet, kötelező módon meg kell tennie március 15-én. Tegyük ezt mindig mi is, amikor szükség van a súlyos szavakra!

Nyikos Mónika

Porcsin Zsolt: Nem kívánják a sajtó szabadságát

Az 1848-as tizenkét pontnak szinte mindegyike ma is értelmezhető, a legelső pedig most is legelső. „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.” Mert nincs szabad ország, igazi demokrácia szabad sajtó nélkül, mert nincs szabad sajtó tényleg működő demokrácia nélkül. És kívánjuk? Akarjuk-e mi, 21. század eleji magyarok, hogy legyen szabad a sajtó? A kérdés, pontosabban a válasz persze ennél bonyolultabbá vált mára, s ahhoz, hogy tényleg sajtószabadság lehessen a hazában, sok tényező együttes jelenléte szükségeltetne. S a sokból a legfontosabb az olvasó, a polgár. Akarja-e ő, hogy legyen neki szabad sajtó? Mert ha ő nem akarja, akkor nem is lesz, mert különben kinek, minek, miért.

Harminc évvel az egykori szépreményű rendszerváltozás után eljutottunk oda, hogy a közéleti ügyekkel foglalkozó média iránt érdeklődő népesség többsége nem akar szabad sajtót. Nem akarja megismerni a számára közvetlenül nem tapasztalható valóságrészeket a médiából, nem kíváncsi az értelmező vélemények sokszínűségére, nem viták részeseként vagy érdeklődő szemlélőjeként akar döntésre jutni közös ügyeinkben. Nem érdekli senki más, csak saját maga s azok az orgánumok, amelyek készséggel tálalják neki mindazt, amit fogyasztani szeretne. Azok nem támasztanak benne kétségeket, nem tesznek fel neki is kínos kérdéseket, nem késztetik töprengésre, nem szembesítik saját gyarlóságával.

Az egyre nagyobbnak tűnő többség azt a sajtót szereti - már aki még figyel a sajtóra -, amelyik felettébb szereti őt magát, az olvasót, a tévénézőt, a rádióhallgatót. Mézes szavakkal dicséri saját politikai liblingjeit, trágáran tolja el az ellenoldalt, mindenekfelett dicsér és kíméletet nem ismerve gyaláz.

Mintha az emberek többsége már nem kívánná a sajtó szabadságát. A neki hízelgő sajtót kívánja! A hétköznapokban megalázott polgár ugyanúgy, mint a pártmagaslatra emelkedett dölyfölődő nímand.

Rossz út ez, nagyon rossz út. Az így összegyurmázott világ következménye az lesz, hogy előbb-utóbb kiállnak majd újak, akik felemelik a hangjukat, s kívánják majd a sajtó szabadságát… Csak közben sokan megnyomorodhatunk. Például a haza is. Megint.

Porcsin Zsolt

Tikász Gáspár Bendegúz: Sok még a kérdés

Úgy tűnik, mindig van mit tanulni ‘48 példájából. A szabad sajtót és a cenzúra eltörlését kívánták, közben pedig nyomdát kerestek. Ezzel indítottak. Nyilvánosságot akartak az ügyüknek, és hogy az információ áramlása szabaddá tegye az embereket. Tájékoztatni akartak minél többeket, hogy ők is cselekedhessenek.

Nem csak azért akarták, mert bármilyen különleges helyzet idején a legfontosabb, hogy minél gyorsabban minél több információ jusson el minél több emberhez, hiszen ekkor tud egyként és felelősen mozdulni a megannyi szereplő. Nem a különleges helyzet kedvéért követelték a szabad sajtót. Nem cenzúrát akartak, hanem cezúrát az irányított és a valódi sajtó időszakai között.

Mert a szabad sajtó közös felelősségünk is. És még arra sincs szükség, hogy bármilyen nemes eszmét fűzzünk hozzá. Elég, ha a biztonságunkat féltjük. Hiszen ha bármikor szabadon kérdezhet a sajtó, és a válasz megtagadása a bizalom azonnali megvonásához vezet, akkor időben kiderül, hogy valahogy nem a megfelelő emberre van bízva az életünk egy fontos területe.

Sok kérdés van, amit fel lehetne még tenni. Tegyük fel közösen! Úgy hangosabb.

Tikász Gáspár Bendegúz

Tóth Tamás: A nemzeti ünnepen az ellenzék örülhet a koronának – pedig nem kéne neki

Az elmúlt napokban több ismerősöm is azt a vélekedést fogalmazta meg, hogy a koronavírus-járvány veszélyt jelent a Fideszre. Az elmúlt 10 évben részben ignorálták, részben súlyosbították a magyar egészségügy anomáliáit, ez pedig most visszaüthet rájuk. Ráadásul a Covid-19 az idősekre jelenti a legnagyobb veszélyt, ők pedig nem csak a kormánypárt szavazói között, hanem a politikusaik között is felülreprezentáltak.

Nos, habár javarészt osztom ezeket az elképzeléseket, mégsem gondolom úgy, hogy jelenleg különösebb veszélyben lenne a Fidesz-uralom a magyar politikában. Ha a Fidesz veszítene is a népszerűségéből, még mindig kéne valaki, aki potenciálisan le tudja győzni egy választáson – már amennyiben továbbra is demokratikus keretek között gondolkodunk. A debreceni március 15-e pedig mindennél jobban megmutatja azt, hogy habár a Fidesz mintha enyhe megfázás tüneteit mutatná, az ellenzéki pártok közül némely magas lázzal küzd, némelyiket lélegeztetőgép tartja életben, némelyik pedig már a temetkezési vállalkozóra van bízva.

A koronavírus miatti korlátozó rendelkezések még csak néhány napja születtek, ehhez képest nem látni, ahogy a helyi ellenzéki szervezetek sorra mondanák le az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünkre tervezett rendezvényeiket – vagy esetleg az egy nagy közös demonstrációjukat, bár ez éppen Debrecenben az eleve esélytelen kategória. Nem látni, mert nem is terveztek ilyeneket. Nem kerülne sok energia-befektetésbe az sem, hogy a pártok 1-1 meghatározó helyi politikusa élő bejelentkezéssel a közösségi médiában tartson ünnepi beszédet az ellenzéki érzelmű szavazóknak. Hogy a helyi ellenzéki politikusok szóljanak a választóikhoz ezen az ünnepi, de mégis szorongásokkal, félelemmel teli napon. De egyelőre híre sincs hasonló kezdeményezésnek. Járvány ide vagy oda, Debrecenből egyelőre még mindig úgy tűnik, hogy ez a vírus senkinek a fejéről nem fogja levenni a koronát.

Tóth Tamás

Törő Vanda: Az én ünnepem a hétköznapokban él

Iskolás koromban rendszeresen szavaltam különböző ünnepségeken. Eleinte szerettem szerepelni, de egy idő után tehernek éreztem azt, hogy nekem tökéletesen el kellett mondanom egy-egy verset. Jobb lett volna a hallgatóság soraiban állni vagy ülni, akiknek mindössze annyi volt a dolguk, hogy eljöttek, végighallgatták a műsort, és hazamentek. Így az ünnepeket valahogy soha nem tudtam teljes mértékben átérezni, hiszen a hibátlan szavalásokra készültem.

Felnőttként sem készülök az ünnepekre, egyikre sem. Képmutatásnak érzem azt, amikor egy bizonyos nap bizonyos órájában a város, az ország vezetése magára ölti az elődeink iránt tiszteletet tanúsító arcát, majd visszaülnek a bársonyszékükbe, és ugyanúgy folytatják tönkretételünket. Ez elég demagóg duma, igaz? Pedig így gondolom. Nem az ünnepnapokon kell például szabadságharcosainkról megemlékezni és sajnálkozni, hanem a hétköznapokban vigyázni arra, amiért ők az életüket adták. Hétköznapokban kellene egymással úgy viselkedni, hogy az méltó legyen az emlékükhöz. De se Debrecen város vezetését, se az ország vezetését nem tartom erre méltónak. Hétköznapjaikban szembe köpik a szabadságharcosokat is.

Az én március tizenötödikém a hétköznapokban él. Nem gondolom, hogy így akarták volna látni a szabadságharcosok a magyarokat vagy a Magyarországon élőket. Nem gondolom, hogy egy ilyen képmutató országot képzeltek el. Tisztelet a kivételnek, ismét, mint mindig. A hétköznapok legyenek olyanok, hogy méltóak legyünk a szabadságharcosok áldozataira. Akkor valóban megemlékezhetünk róluk.

Törő Vanda

T. Szűcs József: Szavak szabadon...

Ott, ahol szabad sajtó van, a közvélemény tévelyeghet, de el nem tévedhet. - Szemere Bertalan

Az újságírás lényege azt megírni, amit nem akar valaki nyomtatásban látni. Minden más csupán propaganda. - George Orwell

Amit nem írnak le, az nem is létezik. - Linda Ginzel

Ha éktelen baromsággal találkozik az ember, mindig fönnáll a dilemma, hogy ha rendesen foglalkozunk vele, az olyan, mintha komolyan vennénk, ha meg sehogy, akkor az a veszély fenyeget, hogy mások veszik komolyan. - Esterházy Péter

Az információ pontosan annyit ér, amennyit a forrása. - Dan Brown

Csak az események korrekt, részletekbe menő feltárása segíthet hozzá, hogy megértsük a világot. - Daniel Domscheit-Berg

A nagy veszély nem abban áll, hogy a hazugságok nem igazak, vagyis valótlanságok, hanem abban, hogy valósággá válnak mások tudatában. - Christine Leunens

Ha a média kevés kézben összpontosul, sokkal több mindent el tud rejteni a nyilvánosság elől. - Lawrence Lessig

Az igazi történés nem az, amit a tévéhíradó annak tart. - Végh Attila

A cenzúra nem eredményezhet mást, mint tudatlanságot. - Eva Stachniak

Megbízható információk hiányában az embereknek hatalmukban áll elferdíteni a valóságot. - Anjan Sundaram

Akik lejáratókampányok készítéséből élnek, szükségszerűen inkompetensek minden másban - tehát nyilván ebben is. - Nassim Nicholas Taleb

A propaganda akkor működik igazán, ha eléri, hogy a hazugságot előbb hallják meg az emberek, mint az igazságot. Az igazság viszont ettől még nem változik meg. - Garri Kaszparov

T. Szűcs József
Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.