REGGELI FELES

Disznóvágás

Jól van az. Ne sajnáld. Kell az bele!

Ahogy a legtöbb helyen, úgy a mi családunkban, sőt tágabb famíliánk egészében is kikoptak a disznókhoz köthető szokások. No, persze nem a tagló hirtelenségével és határozottságával, hanem csak lassan apránként.

Először a tartásuk, nevelésük, gondozásuk, majd a vágásuk, végezetül pedig a feldolgozásuk is. Sőt a família egy-egy pontján már a fogyasztásukkal is felhagytak. Ezek persze még csak elszigetelt esetek, de ki tudja, mit hoz a jövő. Ki tudja, mekkora az R0 értéke a sertésmentes étkezésnek? Az utolsó pont mindenesetre bizonyosan az lesz, amikor a disznóvágásokról – amelyek egyszerre voltak a tág família találkozási, kapcsolattartási, gondoskodási és szeretetteljes rítusai, de talán az ünnepei szót is megengedhetjük itt magunknak – szóló történetek mesélése is kikopik majd a folyton változó, szájhagyomány útján terjedő családi legendáriumból.

Még megfelelő időben születtem ahhoz, hogy magam is megéljem a fentebb részletezett fázisok mindegyikét, és emlékeim is maradjanak ezekről, de kellően fiatal is voltam ahhoz, hogy bizonytalan legyek, és ne sikerüljön mindig különbséget tenni a számos megélt esemény saját emlékei és a rengeteg történet számtalan elmesélése okozta emlékképzet között.

Mindenesetre az bizonyos, hogy az alábbi történet a valóságon alapul. Hogy én vagy bármelyik szereplő tényleg ott volt-e? Egyáltalán az-e a neve? Az számomra könnyedén kideríthető lenne, de valószínűleg nem olyan fontos, főleg az olvasó számára, hogy most korán reggel emiatt törjem magam.

Történt egyszer ugyanis, egy ilyen több napos, az egész kiterjedt rokonságot érintő, több állat áldozatát is követelő, hatalmas nagy családi rítus alkalmával az, hogy a hurka és a kolbász készítésénél központi szerepet tulajdonított magának a rokonság egy férfitagja. A család más tagjai műanyag ládába aprították az állat részeit, ő pedig fölé hajolt vöröslő arccal. Hogy a fejét némi alkohol színezte-e meg, vagy csak ennek a furcsa testtartásának volt a következménye az a tény, hogy minden vér a fejébe áramlott, esetleg nem is volt vörös a feje, csak az emlékeim színezik így, ahogy talán a ládát is fehérre, ami lehet valójában az asztalon volt, én pedig sehol, azt sajnos nem tudom. No, de a lényeg, hogy így a láda fölé hajolva felvette a család ritmusát, és ahogy azok az állatok részeivel töltötték fel, fentnevezett rokon abban az ütemben a következőket tette: egyrészt a Jól van az. Ne sajnáld. Kell az bele! - hangsorokat ismételgette, másrészt pedig minden hangadás kíséretében egy-egy marék sót emelt a ládába.

Hosszú órákkal, de talán napokkal később folytatódik a történet. A legendárium egy Na aztán vacsoránál! mondatocskával fűzi további a sztorit. Ültünk a vacsoraasztal körül mindenki a frissen sült kolbászt és hurkát kaparászta a tányérján, másik kezével pedig vagy a kenyeret gyűrte, vagy vizet igyekezett a falat után tölteni, de fel senki nem nézett. Egymás szemének pillantását mindenki kerülte, hangot sem adott, nehogy botrány legyen, csak minden idegszálával koncentrált, hogy túl legyen ezen az étkezésen, anélkül, hogy a szervezetében a víz és oldott sók kényes egyensúlya tragikusan felborulna.

Mígnem aztán a háziasszony megmentésükre nem sietett. Villáját csörömpölve leejtette tányérjára, szemüvegét föltolta és azt mondta: Ez ehetetlen lett. Mindenki megkönnyebbülve, egyetértésének adott hangot.

A történetnek már nem annyira szerves részeként, de azt is mindig el szokták mesélni egyfajta szekunder tanulságként, hogy ugyan másnap hígították és újra töltötték, de az egész adag kárba ment.

Itt olvasható a többi REGGELI FELES – a Debreciner ébresztőrovata.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.