Sebek

Akkor már tudta, ha vége ennek a napnak, bizonyosan újra ásót fog ragadni, és nem betemetni fogja a gödröt, hanem tovább ásni.
Juhász Henrietta

És akkor hirtelen szürke köd borult rá, elnyelte egészen. Újabb többórányi reménytelen keresgélés után úgy döntött, ideje végleg feladni. Ha nincs, hát nincs. Láttam őt, tekintete a semmibe révedt, csak ment előre gépiesen, megengedte a kádat, megszokásból megborította a habfürdőt is, feleslegesen, úgysem izgatta a habok csillogása.

Ha elkúszott volna előtte a remény, bizonyosan ráköpött volna, s még rá is tapos, csak ne lássa többet, soha. Nem ismert nála kegyetlenebb játékost, aki annyi, de annyi hazugságnak volt szemtanúja, s mégsem volt bűntudata sosem, hogy beteljesülni képtelen. Várni kell türelmesen, suttogta mindig, de most méreggé vált a halk mese, s lefolyt a habos vízbe burkolózó testen. Meleg volt és csend, csak a gépies mozdulatok törték meg azt, cselekedett az idő nyomására, ami még mindig ott nehezedett a vállán. Pedig arra gondolt, őt már nem érdekli, mit hoz számára a következő pillanat, lesz hát, ahogy lennie kell, mert a történéseket befolyásolni képtelen.

Tárt elé bármi jót is a sors, fintorogva fordult el tőle, mondván, más út felé halad, és ásta csak, ásta egyre a mély sötétségbe az utat, ahol előtte még senki sem gyújtott lámpást. Az isten odafent van, úgy tudta az imákból, ő mégis a mélybe ásott, de abban az utolsó pillanatban fáradtan borult bele a gödörbe, amit maga ásott. És még csak bele sem fért. Még arra sem volt elég ereje, gondolta, hogy addig ássa, míg legalább elfér benne teljesen. Lemosta hát magáról a föld porát.

Megtörölközött, s ahogy a bokáját megfogta, véres lett a keze, komótosan, hogy ne kenjen össze mindent, leragasztotta a sebet. Ekkor vette észre, hogy alatta van még egy, de arra már nem jutott tapasz. Bizonyosan felszáll újra a szürke köd, s akkor majd bánni fogja az elfecsérelt perceket, merengett, miközben bámulta a domboldalban tükröződő naplementét. Valahol biztos ott van az én helyem is, gondolta újra, de nem volt semmi ereje már tovább keresni. Belefáradt abba, amit mások életnek neveznek, neki túl nagy falatnak tűnt. A sok játszma, az ellenségeskedés, a pénz hatalma, túlnőttek azon, amikről hitte, fontosak. Hogy nincs már bizalom, nincsen becsület.

Akkor már tudta, ha vége ennek a napnak, bizonyosan újra ásót fog ragadni, és nem betemetni fogja a gödröt, hanem tovább ásni. Addig megy, amíg le nem telik az idő, s hogy akkor vajon bánni fogja-e, hogy fentről oly keveset látott és kapott, még nem tudja. De ott volt az az ásó, állt a borostyánnal futtatott kerítésnek döntve, és érezte, hogy legyen bármilyen kemény a föld, neki dolga van vele.

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.