OTTHONVÁGY

Hazatérő

Amikor elindulok, még bizonytalan vagyok abban, hogy miért is van erre szükségem. Közel három kilométeren és harminc percen át együtt sétálni csak én meg a gondolataim.
Juhász Henrietta

Legalábbis erre számítok, amikor elindulok: hogy sikerül majd átgondolni a napot, a következő teendőket és a hátrahagyott, nagy kérdéseket. Aztán az első kanyarnál összefutok egy hölggyel, aki az egyik helyi iskolát keresi. Az épületet felállványozták, így bizonytalan vagyok abban, melyik is az, de mutatom neki, szerintem melyik lesz. Megköszöni, bekanyarodok. Az utam egy pontján nincsen zebra, így tudom, akkorra ki kell kapcsolnom minden zavaró tényezőt, és figyelmesen kell átkelni – így is teszek.

A parkban ifjú szerelmesek, turisták, babakocsis édesanyák haladnak mellettem. A szökőkúttal fotózkodnak, én meg arra gondolok, milyen jó nekik, jó lenne néha olyan szemmel sétálni itt, mint aki csak pár napra jött megcsodálni a várost. Lassan tíz éve annak, hogy itt élek, megszokottá váltak a szép terek, pedig valahol mindig is úgy éreztem, ez a város csak átmeneti otthonom. Mégis, hogy lehetne tíz év átmeneti? Vajon láttam-e mindent, megtettem-e mindent, vagy egyszer még bánni fogom, hogy úgy teltek el ezek az évek, mintha nem is lettek volna?

Közben eltereli a figyelmem a göröngyös út, szandálban egészen kényelmetlen, csúszkál benne a lábam, már azon izgulok, csak el ne szakadjon a pántja, mert akkor hívhatok segítséget, vagy mehetek haza mezítláb. Pedig mentem én, hányszor lánykoromban, mikor a papucs vagy a cipő törte a lábam. Akkor még nem számított, ki mit gondol, de azóta fontos lett, megtanultam, mert megtanították, hogy nem lehet akármit csak úgy. Pedig most úgy érzem, akármi jobb lenne.

A patak jobb oldalán szeretek haladni, a másik oldal kiépítetlen, eső után saras. Igaz, itt a bicikliúton megyek, de nem olyan nagy a forgalom, annak a néhány kerékpározónak meg hagyok magam mellett elég helyet. Rollerrel és biciklivel halad el mellettem két tizenéves fiú: „hallod, ha már lesz elég követőm, olyan tartalmakat fogok gyártani” – hallom én is, közben kissé hitetlenkedek, pedig tudom, el kell fogadni, hogy halad az idő és változik a világ.

A patak menti házak előtt már elhervadt a nőszirom, a kertekben a rózsabokrok pompáznak, csodálom őket, közben az úton kerülgetem a zöld diókat, amiket levert a vihar. Milyen különleges, jegyzem meg: a gyöngécske rózsavirág túlélte, a kemény diófát mégis így megviselte a konok időjárás. Az ég borult, az utamból már nincs sok hátra, s ennek most örülök, mert eszembe jut, hogy a vihar mostanában minden nap menetrendszerűen érkezik a délutáni órákban. A patak is megáradt, kiszélesítette medrét és gyorsan halad, mintha ő is velem együtt sietne az újabb vihar elől.

Felmegyek a lépcsőn, már érzem lábamban a fájdalmas kilométereket. A lehullott szilvákat is átlépkedem, nehogy elcsússzak rajtuk. Jó is ez – gondolom magamban –, egy kicsit részese lenni a város életének, de lelkemben már régóta tart a búcsú, azért mennék is már, vissza a vidékre, hogy egy kicsit újra a mezítlábas lány lehessek. Ha lehetek még, ha tudok még lenni újra.

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.