A boldogság (ami nem jár kéz a kézben a gazdagsággal)

Kívülről nézve ezek az emberek „vadak”. Pedig nem azok, mert vágynak a szeretetre, a törődésre, vágynak arra, hogy büszkék lehessenek a gyerekeikre. Ugyanúgy, mint bárki más.

Mottó: „Lehet az ember olyan hálás, hogy nem tud tőle aludni.” Sally Rooney

Talán néhányan már tudják, hogy Tiszavasváriban végzek önkéntes munkát azért, hogy a bűdi szegregátum lakói képesek legyenek a közös ügyekben közösen dönteni, megtalálni azokat az embereket, akik a közösség vezetőivé válhatnak. Nem könnyű munka ebben a rohanó világban, ahol sokszor ember embernek farkasa.

Egyébiránt az emberek mindenütt egyformák. Vágynak a jóra és a szépre. A romák is így vannak ezzel. Csak nem mindegy a belső és a külső környezet. Nem mindegy, hogy milyenek a lehetőségeik és mennyit bírnak belőle kihasználni. Jómagam is törekszem a jóra, a békés megoldások keresésére, pedig nagyon nem áll tőlem távol a harc.

Azt azonban felfogtam, hogy harcolni csak az tud, aki tudja, hogy mit veszíthet, és vállalja is azt. Nomármost, hogy lehet vállalni a konfrontációt azoknak, akik egyébként elég sokszor kiesnek a közszolgáltatásokból, munka nélkül vagy közmunkán tengődnek és bizony tartani kell attól, hogy ha valamiért megharagudnak rájuk a hatalmasok, nem sok esélyük van kiállni a jogaik mellett? És igen, bizony ebben a létállapotban, amit én „tanult tehetetlenségnek” nevezek, a kötelezettségek pedig olykor amortizálódnak. Törvényen kívülinek érzi magát az ember, teli lesz frusztrációval, elvisel sok megaláztatást, és olykor-olykor kitör. Rossz viselkedésmintákat vesz fel, mert a túlélés iránti vágy, mint alapösztön, az mindig megmarad az emberben. Ha már az sincs meg, vagy elhatalmasodik a düh, akkor történik a tragédia.

Nehéz világ ez! Kívülről nézve ezek az emberek „vadak”. Pedig nem azok, mert vágynak a szeretetre, a törődésre, vágynak arra, hogy büszkék lehessenek a gyerekeikre. Ugyanúgy, mint bárki más. A szegregátumi lét viselkedésmintáiról igen sokat írtam. Nem ismétlem, mert még meg se tudnám ismételni azokat a gondolatokat, amiket akkor fogalmaztam meg, amikor egy–egy történetet a saját szememmel láttam vagy megéltem közöttük. Félreértés ne essék, én sem vagyok több vagy más. Otthon vagyok közöttük.

Persze vannak olyan emberek, akiket a szegénység vámszedőinek nevezünk belső körben is, és külső körben is. Maguktól szabadulni a szegregátumban élők többsége soha nem lesz képes, hacsak nem történik gyökeres változás a közösség életében. Én ezt a gyökeres változást abban látom, hogy a többség eldönti: elég volt abból, hogy másodrendű és -rangú polgárokként kezelik az embertársaikat, és olyan munkalehetőségeket biztosítanak nekik, amelyekből - életvezetési tanácsokkal is ellátva őket - megérzik a stabilitás gyönyörűségét. Azt, hogy a hó végén is lesz kenyér az asztalon, és sül a hús is! Első körben.
Ma még a szegregátumok világában élőknek, ez nem adataik meg. Vannak, akik gyönyörűen élnek, és vannak, akikre lassan a fedél rászakad. Ezen nem segít a szó, az okosítás, a lenéző felsőbbrendűség vagy a közmunka. Milliók számára az élet csak vegetáció, ami nagy szomorúsággal tölt el engem.

Hogy miért írok boldogságról? Ennek az az oka, hogy a Haladjunk Aktivista Csoport nemrégiben mások kegyelméből, élelmiszerekkel segítette ezeket az embereket. Persze mindenkin segíteni nem tudott, de akik kaptak belőle, azok akár egy hét életet is nyerhettek vele. Aztán kiosztottunk néhány tanuláshoz való eszközt is, hogy ha újra jönne a kijárási korlátozás, néhány iskolás már felkészültebben várhassa a bezártságot. Nem nagy eredmények. Könnyen és gyorsan elenyésznek. Nehéz is az ügy, hiszen akinek már nem jut, az dühös. Dühös azokra a Don Quijote-kra, akik maguk is szegények, de próbálnak tenni valamit a többiért is, meg persze magukért is! „Mert a családjának is adott” – általában ez a „vád”. A családjának, azoknak, akik egyébként ugyanúgy rászorulnak azokra a dolgokra, amikből idegenek is képesek adni. Olyanok is megszólják őket, akik még a Haladjunk Aktivista Csoport nevét sem hallották, nem voltak egyetlen programjukon sem, nem is érdeklődtek a közös ügyek iránt.
Nem tehetnek róla. Így lettek szocializálva, és talán ez a legszörnyűbb bűne a többségnek! Így szocializálta őket, hogy várják a segítséget úgy, hogy azért nem tettek és nem tesznek semmit. Szörnyű helyzet.

Tudom, tudom, még mindig nincs összhang a cím és a tartalom között. Az most következik. Ebben a környezetben mégis elértünk valamit. Felkeltettük az emberek érdeklődését az iránt, hogy létezik egy kis közösség, akikben van tenni akarás. Léteznek bűdiek, akik szeretnének valami mást, csak irányítás kell még hozzá. Körülbelül ott tartunk közösségépítésben, mint amikor az egyéves körüli kisbaba megteszi az első lépéseket. Nem nagy eredmény, de eredmény. …és most jön a boldogság!

Ma megtartjuk immáron a negyedik „kihívás napját” a bűdi városrészben élő gyermekek számára! Nem igazán tudom igazolni, de a helyiek szerint 2017 májusát megelőzően kb. 20 éve volt utoljára gyermeknap a bűdi városrészben. No, most se azt képzeljék el, hogy minden csodálatos és minden városlakó segíti a megvalósítást. Nem. De nem is várjuk el.
A helyünk egy kiöregedett focipálya, ahol a füvet is mi vágtuk le, vécé sincs, rá vagyunk utalva a környékben élőkre, és DJ2-nk az az idős ember, aki ad a zenéhez áramot! Amit lehet, megoldunk úgy, hogy arra panasz ne legyen! Ebben rejlik a siker. A boldogság szerencsére nem jár kéz a kézben a gazdagsággal!

A kis közösségünknek - egy projekt mentén - van néhány forintja, amiből kb. kijönnének az ugrálóvárak, és van sok-sok barátja, akik már úgy vannak vele, hogy ha már hagyomány, akkor küldenek nekünk pár ezrest vagy valami dologi ajándékot, hogy ne csalódjanak azok a gyerekek ott a telepen sem. Most a vírusveszély miatt később rendezzük meg a nagy eseményt, de megrendezzük. Lehet, hogy kicsit gyengébben, mint tavaly, de azért lesznek versenyek, díjak, díjátadások, jön a rendőrségi autó egy bemutatóra, szét-szana lehet majd ugrálóvárazni, talán még tetkókat is festenek a kölkökre, és jön majd a hotdog, az üdítő, az ebéd, és végül a szerény ajándék is, teljesen ingyen. Merthogy a csapat dolgozott érte járvány előtt, alatt és után is, hogy ez így legyen.

A boldogság pedig nem más, mint a gyermekek mosolya, néhány vidám kacaj, a győzelem mámora, a hotdog íze, az ebéd illata, a közösség egysége és a rendezők öröme, hogy teremtettek.
Teremtettek a semmiből, az emberi jóságból úgy, hogy igazán még tiszteletet sem kaptak érte, inkább csak vádakat, de a közösség élni kezdett. És mi már tudjuk, hogy eljön az az idő, amikor a bűdi romaközösség már önmaga is képes lesz arra, hogy saját erőből minden évben legyen egy gyermeknap Bűdön is. Számunkra pedig ez a boldogság! Az öntudatra ébredés és a mosoly, együtt.

Kellemes hétvégét kedves olvasóink!

Horváth Ferenc írásai itt olvashatók: 800 .

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.