OTTHONVÁGY

Házválasztó

Innen nézve még egészen elképzelhetetlen, hogy ennyi mindent össze tudok foglalni egyetlen, lehetőleg kerek történetben. De egy próbát megér...
Berán Dániel

Már nem is emlékszem, mikor volt ezelőtt utoljára, hogy elindultunk volna házat nézni. Volt annak sok oka: például a vírus, meg hogy házak sem voltak igazán, vagyis hát voltak azok, csak nem abban az árban, ami megfelelne a mi hitelkeretünknek.

Július elejére sikerült lebeszélni - egy külső szemrevételezést követően - két házlátogatást ugyanabba az utcába. Az ingatlanos hölgy az első háznál már ismerős volt, csak a tulaj volt más és persze az ingatlan. Egy ház, ami a valóság ellenére már a lakatlanság látszatát keltette, szinte érezni lehetett, és szavakban is kimondatott, hogy új gazdákért kiált. Mégis, tőlem szokatlan módon, ez a kiáltás süket fülekre talált.

Így hát, kisvártatva átsétáltunk a másodikba, immár kettecskén, az ingatlanos nélkül. Itt a lakó kalauzolt, érdeklődött szándékaink felől, s éreztette némiképp a vállunkon fekvő felelősséget: a döntés a miénk. Mi tagadás, szép, takaros kis épület volt kívül-belül, ahogy a kertje is, ritkán látni ilyet az eladósorban. Szerették és becsülték, ekképp a kor sem látszott rajta - akár az embereknél, gondoltam. S habár belátva: nem ez álmaim háza, itt azért felcsillant a lehetőség, hogy kis alkuval és belenyugvással akár ez is lehetne az otthonunk. Végül is - mérlegeltem - van az úgy, hogy valamit csak később szeret meg az ember, szépen, fokozatosan, de lehet abból még erős kötelék.

A másik két ház, amit megnéztünk aznap, külön-külön utcákban áll. A négyből három hasonló okokból került eladósorba: „közelebb az unokákhoz”. Utóbbi kettőnél amennyire összezavart az egyik keszekuszasága, épp annyira vonzott a másik már-már zavarba ejtő rendezettsége. Csakhogy ez utolsót annak tudatában vettük szemügyre, hogy anyagi keretünkön kívül esik, s nemigen alkudható - érthető okokból - számunkra kedvező árra. Így mondhatni, tátott szájjal jártam végig az utolsó ingatlant, csodáltam a színes rózsabokrokat és a gondos, buja kertet. Mégis, jobb volt elengedni a tudatot, és inkább, mint a múzeumokban, érintetlen magam mögött hagyni mindent.

Az aznapi végeredmény 3-1 lett volna, ha ez valamiféle verseny lenne az elképzeléseink és kereteink tudatos-tudattalan, bonyolult rendszerében. Sokkal előrébb ezúttal sem jutottunk, bár a beismerés: nem lesz olyan ház, melyhez ne kellenének kompromisszumok, talán jelentős eredménynek számít. Hogy visszatérünk-e még abba az egybe, ami mentsvárnak megmaradt, nem tudom, majd ahogy az élet hozza, engedi.

Mindenesetre, csak úgy tüntetésképpen, elnyaltunk a naplementében egy-egy drága jégkrémet, amilyet egyébként sosem szoktunk, és sétáltunk egy nagyot a szomszéd településen, ahol így a nyár közepe felé - a megszokotthoz képest - nagy volt az élet. Annak ellenére, hogy a múlt évtizedek kincseit érzésem szerint nem gondozzák arrafelé úgy, ahogy megérdemelnék, úgy tűnt, az emberek szeretik a helyet. Nem a nagy kalandokért, hanem a csendes csodákért, a végtelen nyugalomért választhatták nyaralásuk célpontjául. S ha belegondolok, számomra is az a kérdés, hogy mit várok a háztól és mit várok az életemtől: kalandokat vagy csendes csodákat?

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.