Bemásztam a Campusra…

NT

Szombat délután egy meggysört kortyolgatva vártam az amerikai edzőm jelentkezését, hogy dumáljunk egy kicsit valamely diszkrét kis belvárosi vendéglátóegységben, meg küldjünk le egy-két sört, mivel hamarosan utazik haza. Előtte már hallottam, hogy közel az egész csapat kint van a bulin, majd este 8-kor Clark is közölte, hogy ő kinézne a Limp Bizkitre. Mivel én még sosem adtam ki teljes árat Campus-jegyért vagy bérletért, most sem volt opció, hogy felesleges költségekbe verjem magam, pláne mivel hallottam/tudtam, van egy hely, ahol sérült a kerítés, és észrevétlenül be lehet slisszolni.

Snitt, már bóklászok is az erdőben, keresve a rést a pajzson, de semmi. Nézelődöm, kolbászolok fel-alá, közben felderengenek a kedves emlékek, mikor Szabika barátommal (Isten nyugosztalja) pár éve bemásztunk a vaksötétben egy olyan csalánerdőn átverekedve magunkat, hogy Attenborough-ék is csettintettek volna egyet rá, persze a sikeres bejutásunk után 5 perccel ki is basztak minket karszalag híján.

NT

Már húsz perce kóválygok a sötétben, mire mögülem az erdő sötétjéből kitrappol egy Robinson Crusoe arcú gyerek, elsuhan mellettem, átdobja a kerítésen a hátizsákját, majd utána ugrik. Szét se tudtam nézni, hogy hol hagyta Pénteket, nem volt 10 másodperc az egész, én meg állok ott, mint egy fasz, na mondom, rutinos fesztiválozó, stramm gyerek. Egy fokkal körültekintőbben, de követtem a példát, hopp, már el is vegyültem.

Őszintén szólva én nem igazán foglalkozom mások külsejével, viseletével, szokásaival, most sem mustráltam túlzottan a vendégsereget, de megemlíteném például, hogy a ’90-es évek óta nem láttam ennyi Dennis Rodman mezt, ami számomra pozitívum, de azért az ötödik után már tucathatást váltott ki. (Nyilván én voltam annyira proli, hogy a saját Bakó #32 baseball mezemben mentem, igen.) A hölgyállományt nem vételeztem szemügyre, de ahogy átsuhant rajtuk a tekintetem, kicsit olyan érzésem volt, mintha egy Palvin Barbi hasonmásversenyen lennék, ahol persze győztest nem hirdetnek. További dicséretes dolog, hogy nem találkoztam BUDAFCKNPEST-es holmikkal, örülök, ha kedves fővárosi barátaink megértik, hogy kurvára nem vagyunk rájuk ebben a formában kíváncsiak, én sem kanyarítom vállamra a malaclopó köpenyem, ha fellátogatok hozzájuk. Ha meg valaki debreceni létére vesz fel itthon ilyesmit, azt meg nem bántjuk, mert valószínűleg komoly gond lehet szegénnyel.

NT

Ahogy az utcáinkon, ugyanúgy a fesztiválunkon is megvannak a gazdag negyedek, ahol a publikum nem érzékeli, hogy ez nem az a hely/rendezvény, ahol a hófehér lenvászongatyában kell kubai szivart pöfékelni a sommelier-t játszva. Ebből is kifolyólag a buli bizonyos részein áthaladva az étel- és italkimérők sokasodásával eluralkodhat rajtunk az érzés, hogy egy amcsi vígjáték gimis ebédlőjelenetében vagyunk a klikkek kereszttüzében. Apropó, gimisek… voltak. Igen, be voltak baszva. Igen, biztos jópáran be is voltak drogozva. Igen, biztosan néhányan a detoxban végezték, vagy szarabb esetben egy abortuszklinikán. Az ő és a szüleik dolga. De voltak ragyogó tekintetű fiúk-lányok is, akik tudtak viselkedni, élvezték a műsort, a partit, a koncerteket, szerelmesek voltak vagy épp most lettek azok, és aranyosak voltak. Lehet, becsúszott egy cumi a susnyásban vagy egy ujjacska beszaladt a miniszoknya alá, de hát ez belefér. Senkit nem láttam kínosabban viselkedni, mint ahogyan én/mi viselkedtünk ennyi idősen, meg hát na… én is jobban élveztem a régi Campust, a zúzósabbat, nekem is olyan ezen az új verzión végigmenni, mintha teleszarta volna a környéket egy csillámpóni, de ez van.

Szóval… ott tartottunk, hogy beugrottam, Limp Bizkiten kívül semmit nem tudtam a napi programkínálatról, elcsorogtam a nagyszínpadig, Halott pénz… egyike azon formációknak, amikkel a világból ki lehet üldözni, de mindegy, legalább nem Kowalsky… azoknál nemigen van nagyobb blöff az országban, arculatra mi vagyunk a Red Hot Chili, meg jobban ki vagyunk varrva, mint egy yakuza-banda, közben meg az Alma együttes keményebbet mutat és Bye Alex is komolyabb szövegeket ír, pedig azt már giccs alulmúlni. Na mindegy, végül is nem a Pink Floydot vagy a Stonest vártam… hanem a Manu Chaot vagy a Gogol Bordellot… kapufa… mindegy.

NT

Itt visszakanyarodva a fiatalabb korosztály sokak számára zavaró mértékű jelenlétére, szerény véleményem szerint ahhoz, hogy lényegesen dominánsabb legyen a felnőttkorú (és nem feltétlenül érett felnőtt) közönség, ahhoz nem olyan előadókat/együtteseket kéne meghívni, akik Pap Rita nyomdokaiban járnak a célközönség tekintetében.

Bambulásomat telefonrezgés zavarja meg, a kedvesem érdeklődik az esti programom iránt (neki más dolga volt aznapra, és különben sem rajong a rendezvényért).
Én: - Szia, szívem! Hát… bemásztam a Campusra.
Ő: - Hm… gratulálok… Zoli… megkérdezhetem, hogy hány éves vagy?

Snitt, megjön Clark (a többieket csak a diszkréció jegyében nem említem név szerint), lassan kezdődik a Limp Bizkit, beállunk a sorba egy sörért, egyik kezemben telefon, a másikban egy rigó, felnézek és látom, hogy egy szekus szuggerálja a két kezem, egyiken a karkötőim, másikon az órám, karszalag meg persze nyista. Állunk egymástól vagy öt méterre, nézi a kezem, nézek a szemébe... és elfordította a fejét. Kicsit olyan volt, mint a Tolvajok városában a nagy jelenet, mikor Ben Affleckék menekülnek bankrablás után kocsival állig felfegyverkezve, maszkban, és valahol elakadnak, tőlük pár méterre meg egy szem rendőr üldögél egy járőrautóban, az az idősebb fánkzabáló forma csávó, és így néznek a csávóra azokkal a kurvanagy mordályokkal, és a jard elnéz másfelé. Na jó, a mi sztorink a szekussal nem egészen ilyen volt, de akkor bevillant a jelenet, de nem gondolom, hogy beszart volna tőlem, csak jófej akart lenni, szóval köszi. Mindenesetre felszívódtam, nehogy csak erősítést hozzon és kivágjanak megint, mint a taknyot.

NT

A bandánkkal volt még egy sárga csávó, nem tudtam kinek a kije, de mire kezdett a Limp B., addigra mindenki szétszéledt, én meg ott ragadtam a karate kölyökkel. Jó arc volt, megdicsérte a tetkómat, mondom, ja, végre valaki érti, aranyos vagy tesó. Kérdezem, mit csinál itt, mondja, hogy bulizik. Oké, friend, de mit csinálsz itt Debrecenben, mit keresel itt? Orvostanhallgató, na hát egyem a szíved, mi más. Minél több külföldi diákkal találkozom, annál gyanúsabb, hogy csak orvosira lehet menni, semmi másra itt Debrecenben.

Jön a Limp B., a frontember is baseball mezben nyomja, szépen összeöltöztünk, elkezdi nyomatni a dumát, retrospektív élmény volt meghallani a hangját. Körülbelül 12-13 évesen hallgattam néha őket, emlékszem, ők még nem azok voltak, akikért félretettem a locsolópénzből, de már azok voltak, akiknek volt három klipnyi idejük a 240 perces VHS-en, amin a dragonballra rávett private goldos pornóra vettem rá a klippeket.

Elbólogattam hát Tokió Tibivel valahol ott hátul, szerencsémre egy óriási fa alatt, úgyhogy nem áztam szarrá, poén volt, bár Clark azt mondta, hogy kurvaszar koncert volt, Fred (a frontember) vagy be volt baszva, vagy nagyon szar kólát intéztek neki, hát mondom, te jobban tudod tesó, lehet, ha én is elvinném egy Charlie-koncertre, élvezné, már ha az öreg feltalálna a színpadra.

NT

Jó volt az, pezsegtek a népek, mint pedofilok a Burger Kingben, mire szól a japcsi a Limp végén, hogy kezdődik a Delinquent Habbits koncertje a Hallban. Végre valami! Azok egy a Cypress Hill családjába és műfajába tartozó kaliforniai trió, egyszer volt szerencsém őket megnézni még 2011-ben a Zöld Pardonban, baró volt. Fasza kis zajokat nyomatnak angolul és spanyolul, az egyik énekes még rajabbul nézett ki, mint Samuel L. Jackson a Jackie Brownban. Itt már én is elkaptam a ritmust, eltáncikáltam, nagy hangulatot csináltak a gringók, bár így a Limppel együtt több fuck hangzott el, mint a komplett Tarantino életműben, de jól van az, azóta csak Chopint hallgatok, hogy tisztuljon a kis lelkem.

Ezen a koncerten volt egy csodálatos kis jelenet. Nagyban nyomom a bulit, körülöttem kb. csak csávók, mellém keveredik egy csajszi, és azt látom, hogy rárepül az egyik snájdig versenyző, mire a gyevocska elővette a telóját, két másodpercre meglengette a kijelzőjét a csávónak, erre az felszívódott. Fél szemmel odanéztem és látom, hogy a csaj háttere egy közös kép a pasijával. És ennyi… nem csak a jegygyűrűt lehet mutogatni, jópofa volt ez a fajta terelési manőver.

Mikor ez a buli is lecsengett, a többiek mondták, hogy menjünk Kis Grófóra, amire azt mondtam, hogy na akkor itt és most elég. Bár lehet, szólnom kellett volna neki, hogy Jolly az A8-as helyett inkább a 8.a-ba ült volna be, de nem az én dolgom ez már. Ideje elhagyni a fedélzetet, sétálunk kifelé, mondja Clark, hogy milyen kibaszott jó volt ez a Delinquent Habbits, még sosem látta őket. Hát mondom, baszki, Debrecenben fedezel fel egy amcsi együttest? Ez olyan, mintha én nálatok fedezném fel a ColorStar-t, hogy pengék vagy az AKPH-t, vagy Mikee Mykanic-et. Sétálunk kifelé az erdőből, a japcsi (akiről utána kiderült, hogy tajvani) elköszönt tőlünk, mikor kérdezem a többieket, hogy ki volt ez a csávó. A válasz:
- Nem tudjuk, itt találtuk a bejáratnál…

NT

(A fotók egy másik Campus Fesztiválon készültek.)

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.