KÖZTÜNK ÉLNEK

Azért jó páros

NT

- Azért jó páros voltunk...

- Igen. Jó - s azzal oldalra fordult az ágyon, felkelt. Összeszedte a ruháit a földről, gyorsan belebújt a bugyijába. Magára húzta a pólóját is, és kisétált a fürdőszobába. A férfi mindezt az ágyról nézte végig. Kissé szorított a mellkasa, de megkönnyebbült. Az ágyéka és a köldöke között felfutó szőrszálakat birizgálta az ujjaival. Kezdte felfogni, mi történik.

- A fürdőszobai holmid már be van dobozolva. Használd az én tusfürdőmet nyugodtan - kiabált Anna után.

- Nem zuhanyzom, csak megmosdok. Úgyis mindjárt indulok - válaszolt a nő semlegesen. - A kulcsokat a konyhaasztalra tettem. Ott keresd - tette még hozzá, miközben a haját igazította a tükörben. Minden olyan idegen volt már neki. Hónapok óta nem élt már itt, pedig előtte évekig az otthona volt a kis második emeleti panellakás. Milyen boldogok voltak, mikor beköltöztek. Szerette. Szerette, mert ez volt az Otthonuk. Az övék. A nagybetűs. Ahova minden nap hazatérhettek, ahol minden nap várták egymást. Ahol együtt nőttek fel. Ahol annyi mindent átéltek... Itt készültek a vizsgáikra, ünnepelték a diplomáikat, itt vészeltek át munkahelyváltásokat, itt történt meg a lánykérés, és itt tervezték meg az esküvőjüket. Tanúi voltak ezek a falak nagy összeveszéseknek és kibéküléseknek. Aztán valahogy üres lett, minden üres lett. Anna egyszer csak azt vette észre, hogy már nem várja, hogy hazaérjen. Az utóbbi időben kismilliószor lepörgette maga előtt, hogy vajon mit rontott el, mikor mentek el egymás mellett, mi változott. Valami elmúlt, és ezt Zolival is közölte, akit hidegzuhanyként ért a kijelentés. A különköltözés ötlete elég hamar felmerült ezek után. A férfi ugyan nem érzett ugyanígy, de belement, hátha csak egy kis távolság kell. „Túl sokat voltak együtt. Túl régóta” - általában ezek jöttek fel indokként. Levegőre van szükségük. És aztán jobb lesz. Vagy nem.

Zoli nem értette, de nem akarta elveszíteni Annát, ezért mindent megtett, hogy neki jó legyen. Még párterápiára is elmentek, kérésére, ám néhány alkalom után ott számára is világossá vált, hogy ennek a történetnek tényleg itt a vége. Valójában már egyikük sem akarta teljes szívéből folytatni. Kimondták, hogy elválnak. Egyelőre csak maguknak, hisz' így is volt mit emésztgetni.

- Jó, hogy nincs még gyerekünk. Úgy nehezebb lenne - nyugtatta magát Anna.

- Se közös hitel - tette hozzá Zoli.

- De nagymamád biztos el fog átkozni, ha megtudja. Sosem szeretett.

- Azt hiszed, elmondom neki?!

- Úgyis megtudja. Ő mindent megtud.

- Tőlem aztán nem.

- Azt sem tudom, anyuéknak hogyan mondom el... Azt hiszem, hogy erre még nem vagyok felkészülve.

- Még várni szeretnél vele?

- Igen. Talán... Igen. Várni szeretnék még. Intézzünk el mindent, amit kell ilyenkor, és csak azután közöljük mindenkivel, ha már lezártuk. Akkor nem tudnak beleszólni. Nincs kedvem vitatkozni senkivel az életemről - magyarázta a nő.

- Értem. Hétvégén haza kellene menni, apámnak születésnapja lesz. Mit csináljunk? Gondolom, nem akarsz jönni...

- Ments ki, kérlek! Mondd, hogy szolgálatba helyeztek az utolsó pillanatban! Majd felhívom és szóban felköszöntöm - mondta Anna.

- Ahogy akarod - egyezett bele Zoli. - Tudod, mi még a jó?

- Na, mi?

- Hogy már nem kell apádat hallgatnom, miközben félrészegen szidja anyádat.

- Irigyellek - reagált Anna ironikusan. - Tudod, nekem sem fog hiányozni anyósom...

- Ebbe most ne menjünk bele. Az a lényeg, hogy fiatalok vagyunk, és még lehet változtatni. Te is és én is tudunk a karrierünkre koncentrálni, aztán majd meglátjuk, mit hoz az élet.

- Igen. Úgysem szerettem volna 30 éves korom előtt gyereket.

- Én sem, nem vagyok még kész rá... Jó, hogy elutaztunk tavaly Amerikába. Örülök, hogy együtt éltük ezt át.

- Hát igen...

- Emlékszel, hogy estünk egymásnak az Empire State Building mosdójában? Hihetetlen szexi voltál, nem bírtam magammal. Sokszor eszembe jut.

- Most ne beszéljünk erről.

- Még mindig szexi vagy. Most is, ahogy ilyen határozott vagy.

- Fejezd be, kérlek!

- És emlékszel arra, hogy avattuk fel ezt az új kanapét?

- Zoli, kérlek. Nem ezért jöttem fel - Anna kezdte magát kényelmetlenül érezni a szituációban, ezért pár lépéssel hátrébb állt. Kinézett az ablakon.

- De emlékszel?

- Igen, emlékszem. De az már elmúlt!

- El...- Zoli akkor odahúzta magához a lányt, aki eleinte kicsit tiltakozott, majd beadta a derekát. Megcsókolta.

- Utolsó - nyögte Anna. Igazából mindketten vágytak egymásra. Rég nem történt köztük semmi. Most viszont minden olyan könnyű volt és egyszerű. Nem volt kérdés. Gyorsan levetkőztek, pillanatok alatt a hálószobában voltak. Úgy szeretkeztek, mintha nem lenne holnap. Nagyon rég nem volt ilyen felszabadult egyikük sem. Pár perc múlva elégedetten terültek ki egymás mellett az ágyon. Csak feküdtek szótlanul percekig, Anna a redőnyön átszűrődő napfényt nézte a függönyön. Zoli a falióra másodpercmutatóját figyelte. Megnyugodtak, mert tudták, hogy itt a vége. A csendet aztán a férfi törte meg.

- Azért jó páros voltunk...

Gubányi Zsófia további írásai itt olvashatók: KÖZTÜNK ÉLNEK

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.