Börtönhakni – Könyvbemutató Debrecenben

Tódor János smasszerregényét a szerzővel beszélgetve ismerhetik meg az érdeklődők.
Tódor János
Törő Vanda

A visszaesők számából ítélve a szabadságvesztés visszatartó ereje elenyésző, és a büntetés, a börtön valódi, ha nem is bevallott célja jelenleg is a megtorlás maradt. A hatalom a normálisan működő demokráciákban bevett gyakorlatnak számító pénzbüntetés helyett továbbra is a rendkívül költséges szabadságvesztés büntetést preferálja. Ugyanakkor a kormány által beígért börtönépítések elmaradtak. Az embertelen körülmények miatt, a strasbourgi emberjogi bíróságon indított pereket elbukva, illetve emiatt később a fogvatartottakkal peren kívül megegyezve, az állam 2020-ig közel 10 milliárd forint kártalanítást (börtönnyelven heringpénzt) fizetett ki. 2020 januárjától viszont a maga által hozott törvényt semmibe véve, ügyvédek által gerjesztett „börtönbizniszt” emlegetve, megtagadta a rabok további kártalanítását.

A könyvbemutató október 8-án, csütörtökön 16 órától lesz a Méliusz Benedek Elek Fiókkönyvtárában (Piac utca 68.).

A szerző előszava

1985-től 1987-ig nevelőtisztként dolgoztam az ország akkoriban legmodernebb büntetés-végrehajtási intézetében, a Baracskai Fogház- és Börtönben, amit a börtönszleng Bahamáknak nevezett. Az 1989-ben elkészült kéziratra a Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó kötött velem szerződést, ám a lektorok egyike a kiadást csak abban az esetben javasolta, ha beszerzem a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának (BVOP) engedélyét. Erre körülbelül annyi esélyem volt, mint a tevének átmenni a tű fokán, hiszen az írás – legalábbis szándéka szerint – feketén-fehéren leleplezni igyekszik a baracskai büntetés-végrehajtási intézetben tapasztalt manipulált, irreális és velejéig korrupt rezsimet. A könyv nem jelent meg, ám részletei napvilágot láttak a Mozgó Világban (Két évad a Bahamákon, 1988/2), az Új Tükörben (Lelkiismereti okokból, 1988/49.sz.) és a Forrásban (Egy börtönnevelő feljegyzései,1989/3), majd az Aluljárók népe című válogatott szociográfia kötetemben (Árgus Kiadó, 2004.).

1987 májusában, amikor már felmondóban voltam a Bahamákról, a könyv néhány fejezete egy akkoriban induló hetilapnál, a Képes Hétnél várt megjelenésre. Előtte, az engedélyeztetési procedúrának eleget téve (amely ma ugyanúgy kötelező, mint a szocializmusban volt) a kéziratot megküldtem a BVOP sajtóosztályára. Pár nappal később kora reggel szolgálati dzsippel jött értem pesti lakásomra egy egyenruhás főtörzsőrmester kollégám. Megtudtam tőle, hogy az országos parancsnok írásom alapján vizsgálatot rendelt el az intézetben, készüljek fel lelkileg, mert a Bahamákon áll a bál. Kihallgattak, soronként citálva a riportot követelték, hogy vonjam vissza a kéziratot, mert ha megjelenik, följelentenek a katonai ügyészségen. Vállalva az írás egészét, nem válaszoltam egyetlen kérdésre sem, de mivel szabadulni akartam Baracskáról, a cikket az utolsó pillanatban visszakértem a hetilaptól. Ez az anyag jelent meg aztán a Mozgó Világban. Az országos parancsnokság ezt is megpróbálta megakadályozni, de a szerkesztőség nem engedett a fenyegetésnek és megfélemlítésnek. No meg akkor már összedőlőben volt a kádári pártállam.

Bár az eltelt több mint harminc év alatt óriásit változott a világ, a börtön a kapitalista plurális demokráciában sem sokkal másabb, mint amilyen a szocializmusnak nevezett korszakban volt. Igaz, ma már nem bünteti a törvény az akkoriban közveszélyesnek ítélt munkakerülést, vagy a lelkiismereti okokból megtagadott katonai szolgálatot, s az elítéltek „szocialista típusú emberré” nevelése helyett megelégszik a delikvens meglehetősen neutrálisan hangzó „kezelésével”, mindazonáltal a túlzsúfoltság ma is szinte elviselhetetlen. Az 1980-as évek közepén 15- 16 ezer elítéltet, illetve előzetes letartóztatottat őriztek a hazai börtönökben, átlagosan 130 százalékos telítettséggel. A Bahamákon akadt olyan időszak, amikor kollégámmal ketten több mint 600 börtönös elítéltért ügyes-bajos dolgaiért voltunk felelősek hónapokon át. Akkoriban a honi szakmában az egy nevelőre eső elítélt létszámot maximum 30-40 főben határozták meg. Legalábbis papíron. Tőlünk nyugatabbra 10, legfeljebb 15 börtönlakó tartozott egy ottani adminisztrációt végző, és a visszailleszkedést elősegíteni hivatott tisztre.

A könyvemet elmeszelő egyetemi tanár – aki persze tisztában volt ezekkel - mélyen hallgatott minderről, amikor a kéziratot minősítő lektori véleményében nehezményezte, hogy én nem éreztem át a nevelőtiszti munka felelősségét. Pozitívan emlegetve velem szemben azokat a „hivatástudattal” felvértezett kollégáimat, akiknek 90 százaléka utálta a munkáját, lenézte, ha tehette, megalázta a fogvatartottakat. Azt is elhallgatta lektorom, hogy az ELTE jogi karának kriminológia speciál kollégista hallgatóit havonta vitte Baracskára, ahol kivételezett fogadtatásban és ellátásban volt részük. Ahogy az Igazságügyi Minisztérium, a Legfőbb Ügyészség, vagy a Fejér Megyei Pártbizottság vezető munkatársainak is, akik lovagolni, homokfutózni, bulizni jártak a börtönnek helyet adó Anna-majorba.

Most, 2020-ban mintegy 19 ezer a fogvatartottak létszáma, és a zsúfoltság annak ellenére sem csökkent, hogy két új fegyintézet létesült Szombathelyen és Tiszalökön. A magántőkéből épült zöldberuházású objektumokért évente több milliárd forintot törleszt a befektetőknek az állam.

A visszaesők számából ítélve a szabadságvesztés visszatartó ereje elenyésző, és a büntetés, a börtön valódi, ha nem is bevallott célja jelenleg is a megtorlás maradt. A hatalom a normálisan működő demokráciákban bevett gyakorlatnak számító pénzbüntetés helyett továbbra is a rendkívül költséges szabadságvesztés büntetést preferálja. Ugyanakkor a kormány által beígért börtönépítések elmaradtak. Az embertelen körülmények miatt, a strasbourgi emberjogi bíróságon indított pereket elbukva, illetve emiatt később a fogvatartottakkal peren kívül megegyezve, az állam 2020-ig közel 10 milliárd forint kártalanítást (börtönnyelven heringpénzt) fizetett ki. 2020 januárjától viszont a maga által hozott törvényt semmibe véve, ügyvédek által gerjesztett „börtönbizniszt” emlegetve, megtagadta a rabok további kártalanítását.

Magyarország ezáltal a fogvatartottak jogait illetően is megszűnt jogállamnak lenni. Persze mit várhatunk éppen börtönügyben egy olyan államalakulattól, amelyet Kende Péter politikai esszéista kleptokráciaként, vagyis ideológiai nélküli tolvajok („Orbán Viktor és bűnszövetkezete”, ahogy Ripp Zoltán történész nevesíti) diktatúrájaként határozott meg?

Hogy milyen voltak a börtön mindennapok a szocializmus legvidámabb barakkjában , arról reményeim szerint életre szóló benyomásokat kap az olvasó, ha helyet foglal a magyar Bahamákra induló rabomobilban.

Kapcsolódó írás:

- Elemi felháborodásból írni

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.