KARÁCSONYI MESE

A csat

A kisfiú iskoláit járta. A 10 év körüli, jól tanuló, de igencsak öntörvényű, főleg a testmozgás és a játékok iránt érdeklődő ifjú apród a számára elvarázsoltnak tűnő, valójában csak a még nagyobb birodalom árnyékában létező Magyalföld királyságában, annak is akkor még második-harmadik településén, Debvárban élt az édesanyjával.

Az apa addigra másik család alapításába fogott, de rendszeresen foglalkozott siheder korba lépő gyermekével is, tanítgatta az apródok tennivalóira, s amikor utódja később a leányok szoknyája után kezdett el kapkodni, ha kikosarazták, atyai jó tanácsként közölte vele: „fiam, ne szaladj olyan szekér után, ami nem vesz fel”.

A gyerek, név szerint Szaballó, és kedves szüléje, Zsó egy toronyban éltek, annak tetejéről látták minden nap, ahogy Magyalföld felett kisüt a nap, majd lebukik. Egymásnak voltak, a toronyba nem jutott fel a falu mindennapjainak zaja, kosza, bűze, vagy csak kicsit. Egy családot alkottak. Ketten. Mondhatjuk, hogy apa nélkül. Voltak így mások is sokan, szerte a birodalomban – csonka családnak hívták az ilyet a tudós mesterek. A fiú mégis mindig úgy érezte, neki ez a család. Így kettecskén. Még ha a Nagy Magyalföldi Lexikonba nem is így vésték bele, mi a család.

A gyermek a szeretetet nemcsak a decemberi Nagy Kalácsok Ünnepén érezte anyja felől, hanem mindig. Vissza is adta, ahogy tudta. A maga módján. Sokszor tényleg csak az maradt ugyanis. Ám abban nem szenvedtek hiányt.

Szokásban volt arrafelé, hogy ezen az év végi több napos, adományozó ünnepségsorozaton mindenki a szeretteinek kedveskedett valami ajándékkal. Egy-egy mélyzölden tündöklő fenyegenye fát is feldíszítettek minden udvarházban, amire felaggatták szerető gondolataikat. Tárgyakba ültették ezeket, s az érzésdobozokat az bontotta ki, aki úgy érezte, azt neki szánták.

Akadtak családok, ahol tízen, húszan is összegyűltek – kivéve jóval később a Nagy Worlordmork Járvány idején, amikor a világok uralkodói életükben először nagyjából közös szándékukat nyilvánították ki, s tagadták meg a tíznél nagyobb társaságok összejövetelét. Máshol csak ketten-hárman jelentették a családot. Sőt egytagú családok is akadtak, ahol csak az ember maradt és a fa. Vagy csak az ember.

Szaballó és édesanyja, Zsó se vitte túlzásba soha a faaggatást és érzelemdobozok nyitogatását. Tágabb értelemben vett családjuk egy része kérte őket többször, ugyan szekerezzenek át Túrfalvára, ahol többen mosolyognak rájuk ilyenkor. Ám ők maradtak Debvár toronynegyedében. Nem zavarta meg így semmi az ő külön bejáratú, csak egymásnak szánt mosolyukat.

Az ifjú, bár tudta mi az a nincs, ám éppen ezért még inkább értékelte, ha van. Akármi van. Egy pillantás, egy kedves szó, finom étel... Hát még, ha játék királykatonákat és legolandi építőkockákat kapott vagy éppen az akkor még népszerű gombláblabda csapat újabb formációját. Naphosszat le sem vette csillogó szemét ezekről... Nem létezett semmi számára, ha belefeledkezett a sok csuda dologba. Történeteket eszelt ki, lovagi bajnokságokat rendezett egymaga. Ő volt minden szereplő. Zsó meg mosolyogva nézte gyerekét, aki olykor nem is vette észre az anyját, csak érezte, amint meglegyinti valami kellemes érzés.

Ám adni is akart, szinte azt érezte, hogy felemészti az a tehetetlenség, amikor anyja nem kap senkitől semmit, csak tőle- Ám mit tud adni egy gyerek? Ölelést, csókot, dicsérő szavakat. Na, meg egy csatot.

Zsó hol rövidebb, hol hosszabb hajzuhataga sokszor volt összefogva ilyen kis fura szerkezetekkel. Szaballó még játszott is velük, csitt-csatt, tetszett neki a hangjuk. Míg el nem törtek...A gyerek hol szétszedte a tárgyakat maga körül – ugyan mi lehet belül –, hol mindenáron javítani akart. Bármit. Ám főleg azokat, amik az anyjáé voltak. (Ez később is megmaradt benne, embereket is javítani akart, ha rosszak vagy ha bánatosak, ha betegek voltak – nem mindig sikerült neki...)

Abban az évben is eljött a Nagy Kalácsok Ünnepe, és Szaballó tépelődve akadt rá egy duci hajcsatra anyja szekrényén. Szárnyaszegetten hevert ott, szeméthalomba szánva. A fiú csökönyös igyekezettel esett neki, s amikor anyja nem figyelt rá, főzött tán épp, javításba kezdett. Ragasztószalag, ami sebre való, jó lesz erre is! Nem kevés szerencsétlenkedés után megalkotta élete művét: egy elképzelhetetlenül ronda, a törésnél a ragasztás miatt erősen testessé váló, kissé kopott csatot tartott a kezében, túlvilági örömmel a lelkében. Megcsinálta!

Persze rögtön látta a gyerek, hogy ez ocsmány, meg használni is bajosan lehet majd. Ám ő ezt tudta adni. S a kényszeres érzés némileg alábbhagyott benne, mégsem áll üres kézzel a szeretett ember elé ünnep idején.

Zsó pedig magához vonta fiát, könnye potyogott kócos hajára. Boldogok voltak.

Kérjük, olvassa el a többi karácsonyi mesénket is! Békét, szeretetet, egészséget kíván mindenkinek a Debreciner csapata!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.