KARÁCSONYI MESE

Hová kell hó és hová nem

Mióta az eszemet tudom, édesapámnak mindig nagy és teljes szakálla volt. Emlékeim szerint csak egyszer vágta le, akkor sem az egészet. Az álla végén és az orra alatt meghagyva kis körszakállat formázott magának nagy gonddal a fürdőszoba magányában. Majd mikor kijött újraszabott külsejével, csodálkozva és nevetgélve bámultuk, hogy mi történt itt.
Tikász Gáspár Bendegúz

Édesapám egy nagy szakállú ember volt. Egyszer egy márciusi napon, mikor megjött az első langyosabb légtömeg valahonnan messziről, és a madarak az udvaron csiripelve fürdőztek a napsütésben, édesanyám kinyitotta az előszoba ablakát. Hallgatta a madarakat, beszívta a friss levegőt és azt mondta, milyen jó, hogy végre itt a friss tavasz. Apám erre csak annyit válaszolt, „már március, mindjárt megint itt a szeptember, aztán a tél, és megint lehet havat seperni”.

Édesapám egy nagy szakállú, pesszimista ember volt. És havat seperni sem szeretett. Nem volt jóban az Úristennel sem. Bár megkeresztelték, néha templomba is vitték, a Biblia volt az egyetlen könyv, ami mindig ott volt az asztalán, a katolikus templom mellől a református templom mellé költözött, de valahogy sosem voltak jóban. Neki nem az istenfélő emberek erős és kételkedő hit közötti hullámzás jutott, hanem két másik véglet közötti folytonos mozgás. Az egyik végletben néha elemi erejű felháborodással tudta elmondani, nem érti, hogyan lehetséges az, hogy értelmes, okos, művelt emberek elhiszik ezt az egészet, hogy nem látják az ellenmondásokat, a történelem és a kultúrák egymásra épülő rétegei által kiadott tarka képet. Máskor pedig vágyakozással volt teli, és irigyelte a békéjüket, amit a vallásban találtak meg. Szerette volna, hogy ő is ilyen békére és nyugalomra találjon a hiten keresztül.

Édesapám egy nagy szakállú, pesszimista ember volt, aki nem volt jóban az Úristennel. Azért nem harcolt édesanyámmal. Nem bánta, hogy megkereszteljen minket, hogy egyházi iskolába küldjön, hogy átvigyen a szomszédba a templomba vasárnap, hogy részt vegyünk a karácsonyi ünnepségen. Ahogy tettük is ezt, egy 24én délután is, mikor átmentünk a templomba, szokás szerint Apu nélkül.

Bent hatalmas fa állt, felért a szószék tetejéig, mindenhol rengeteg ember, még a karzatok is tömve voltak. Meghallgattuk az istentiszteletet, majd előadtuk a karácsonyi műsorunkat. Kicsit esetlenül, bele-belesülve, hamisan, remegő hangon. Közben a szemünk a fán lévő fények és az ablak között ugrált, figyelve a hatalmas pelyhekben, sűrűn hullva megérkezett karácsonyi havat. Mikor az ünnepség véget ért, a hívek megindultak haza, az ajtóban még egyesével boldog karácsonyt kívántak a lelkésznek. Kiérve pedig azt látták, hogy mindent hatalmas friss fehér takaró borít, kivéve a templom előtti járdát, és egy nagy szakállú embert. Egy seprű segítségével perelt az Úristennel, hová kell hó és hová nem.

Kérjük, olvassa el a többi karácsonyi mesénket is! Békét, szeretetet, egészséget kíván mindenkinek a Debreciner csapata!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.