A SZÓLÁS JOGÁN

Bezzeg az én időmben! 2. (urbánus változat)

Boldog tudatlanságban éltünk.

„Hogy hívták frásznénit kislánykorában?
Lehet, hogy nem is volt kislány kislánykorában?”

A nagy számok törvénye alapján minden felnőtt volt valaha gyerek. Csak ezt sokan teljesen elfelejtik, és bőszen bezzegeznek. Vagy frásznénik voltak.

Persze, hogy más volt régen. Még régebben meg még annál is másabb. Hogy jobb vagy rosszabb, azt ki-ki döntse el maga.

családi archívum

Az én gyerekkorom derűs és kellemes volt. Eleven, de szófogadó gyerek voltam. Nyitott, kíváncsi, játékos, barátságos. Minden érdekelt.

Így zajlott az első igazán komoly kalandom is. Apukám vasutas volt, és olyan kétéves lehettem, amikor elvitt magával szolgálatba. Anyukám szépen felöltöztetett. Igen ám, de én a csühösre szálltam fel apukámmal, ahol azért a mozdony nem patikatisztaságú. Amikor aztán megérkeztünk, anyukám egy apró kéményseprőt kapott vissza, akinek fülig ért a szája a boldogságtól.

családi archívum
Otthon is sokat kérdeztem. Mivel még nem tudtam olvasni, sok meseolvasásra volt igényem. Akkoriban Grimm, Andersen, Benedek Elek ment nálunk. Volt diavetítőnk is, amivel vagy a plafonra vagy a szekrényre akasztott lepedőre vetítettünk. Anyukám, amikor már fáradt volt, próbált néha „rövidíteni” a mesén, de azonnal kiszúrtam a turpisságot, és jeleztem, hogy ott kimaradt egy rész. Pár tekercs diafilm megmaradt olyan állapotban, hogy még a lányomnak én is tudtam vetíteni, néhányat meg vettünk még hozzá.

Tévénk még nem volt akkor. A folyosónkon az egyik család vett elsőként tévét, és voltak olyan aranyosak, hogy megengedték, hogy páran átmenjünk hozzájuk osztozni az élményben. El lehet képzelni azt a kényelmet, amelyben a háziak tévéztek.

családi archívum

Később aztán nekünk is lett tévénk, egy kiskékes. Kicsi domború képernyője volt, négy kis saját lábon állt. Nem volt ám adás 0-24-ben, hétfőn meg szünnap volt. Nem volt rossz. Volt egy nap a héten, amikor ki lehetett mozdulni (barátok, színház, mozi, stb.) anélkül, hogy valami jó műsorról lemaradt volna az ember. Mert akkoriban nem tudtuk rögzíteni későbbi megnézésre, nem is ismételték állandóan. Adás este 10 után már nem nagyon volt. Ahogy délelőtt is csak korlátozottan. Vasárnap délelőtt volt inkább, főleg gyerekeknek, ám délben akkor is volt egy kis szünet. Távirányító még nem volt, így személyesen kellett odamenni be/kikapcsolni a készüléket, később már akár csatornát váltani. Az akkori legfantasztikusabb dolog – Mézgáék Köbükijét leszámítva – az Orion űrhajó volt. Na, jó, a cseh rajzfilm varázsceruzája után sem csak én sóvárogtam. És mindez fekete-fehérben.

családi archívum

Sokkal gyakrabban mentünk moziba, ami megfizethető volt. És legtöbbször teltházzal ment. Sőt, gyakran elővételben kellett a jegyet beszerezni. Hozzánk a Meteor mozi volt közel. Volt egy szomszéd fiú, nálam két és fél évvel fiatalabb, ő volt a legjobb barátom. Amikor én már olyan másodikos múltam, ő meg még nem járt iskolába, együtt mentünk moziba. Imádta az indiános filmeket (meg mindenféle kalandfilmet). Akkoriban nagyon sok volt a feliratos film. Nos, megvettük a jegyet, persze, hogy az első sorba, az volt a legolcsóbb. A nyakunk kimeredt a film végére, de mi volt az az élményhez képest. Mármint annak, aki látta a filmet. Lalinak igen. Én folyamatosan félhangosan olvastam neki a feliratot, mert ő még akkor nem tudott olvasni. Majd, amikor hazaértünk, anyukám érdeklődésére Lali kvázi eljátszotta az egész sztorit. Na, én akkor tudtam meg, miről is szólt a film. Az „afterpartyn”.

Alapfelszerelés volt a baba. Fiúknál a maci. Építőkockám is volt. És ma a puzzle elődjének mondanám azt a játékot, ahol egyforma fakockák mindegyik oldalán egy ismert mesejelenet volt, és azt kellett kirakni. A labda is hozzátartozott a gyerekkorhoz. Később az ugrókötél is.

Lalival játszottunk papás-mamást is. Ők a folyosó végén laktak, ott alakítottuk ki az otthonunkat, egy pléd a földön, egy másik a falhoz szegezve a plafon (ennek az anyukája nem örült annyira). Volt egy háromkerekű kisbiciklije, azzal kerekezett végig a folyosón, be a lépcsőházba, az volt a dolgozója. Én pedig addig gondoskodtam a gyerekről (valamelyik babám) meg főztem és vártam haza. Gyes.

családi archívum

A játszótéren is sokat voltunk, hintáztunk, libikókáztunk, homokoztunk, de abban a pillanatban otthagytuk, amint meghallottuk, hogy csilingel a fagyis. Egy triciklivel járt. Az összes gyerek rohant, és kiabált fel a szülőknek, hogy dobjanak le pénzt fagyira. Egy gömb fagyi ötven fillér volt. (Ezt a lányom kicsiként sokáig nem akarta elhinni.) Volt olyan, hogy a szülők is akartak fagyizni, olyankor fel kellett menni, mert az ember kezébe nyomtak egy edényt, hogy abba kérjen még x gombócnyit a jeges finomságból. Minden felhívásban persze ott rejlett annak a veszélye, hogy már nem lehet újra lemenni, mert enni kell, mert fürödni kell, mert mittudomén. Lent akartunk lenni, ameddig csak lehet. Az uzsonnát is inkább kint ettük meg.

Tollasozni is nagyon szerettünk, abba még a szülők is szívesen beszálltak. Azt is lehetett végkimerülésig játszani, előbb a házunk előtt, majd - amikor már besötétedett - az Alkotmány utcán az úttesten, az utcai lámpa fényénél. Ha ezeregyben arra jött egy autó, félreálltunk.

Voltak nagyon jó kártyáink is, nekem virág- és madárkvartett nevű volt, a fiúknak volt autós és vadállatos is, és szerencsére bevettek engem is. Otthon mi magyar kártyával játszottunk rendszeresen, apukám tanított meg zsírozni és hatvanhatozni is. Ez igazán kiváló időtöltés volt otthon is, üdülőkben esténként is.

családi archívum

A másik nagy sláger a társasjáték volt. Ezzel az egész család jól szórakozott. Szerencsésnek mondhattam magam, mert jól el voltam látva ilyesmivel, ezek a társasjátékok alapvetően elérhetőek voltak árban. Volt viszont egy, amire többet kellett várnom, míg végül a Jézuska tette a karácsonyfa alá. Ez volt a Gazdálkodj okosan!. A nostradamusi képességekkel megáldott ötletgazdák még ötezer forintos címletet is tettek bele, ami akkor még annyira valószerűtlennek tűnt, hogy csak na. Minél többen játszottuk, annál tovább tartott. És izgalmas volt. Hogy mennyire népszerű játék volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még az én lányom is imádott vele játszani, sőt azok a szomszéd gyerekek is, akiknek esetleg volt otthon Monopoly. Azon, hogy szemeteltél az utcán, fizess 10 forintot, nagyot jót nevettek. Volt dominó is, azt is szerettük. Volt egy játék, a marokkó, aki valaha játszott vele, tudja, milyen feszült figyelem kísérte. Nagyon óvatosnak kellett lenni a színes pálcikák szedegetésekor. Imádtuk.

Persze olyan is volt, amihez elegendő volt a papír és ceruza. Ilyen volt például az Ország-város, ami nem csak otthon, hanem a napköziben is nagy kedvenc volt. Az amőbát és a torpedót pedig akár még órán is megkockáztattuk néha. A malom is jó elfoglaltság volt. És ha már ingyen játékok, akkor a barkochba is népszerű volt, akárcsak az Amerikából jöttem, mesterségem címere. Az én gyerekkoromból a sakk kimaradt, de aki szerette, az elvolt vele akár órákig is.

Voltak persze egyedül is végezhető elfoglaltságok, a rajzolás, színezés, gyurmázás, papírfűzés, papírhajtogatás, a leggyakoribb figurák a hajó, a repülő és a sótartó voltak emlékeim szerint.

családi archívum

A legszebb színes ceruzáimat, kifestőket és levonókat egy nagyon kedves közeli ismerőstől kaptam. A ceruza fém dobozban volt, Koh-i-noor felirat volt rajta meg BohemiaWorks. A levonóra ma azt mondanánk, hogy matrica, de azért nem csak a neve volt más. A levonóhoz nedvesség kellett, nagyon óvatosan kellett leáztatni a hátoldalán. Ugyanettől az ismerőstől – de nem csak tőle – könyveket is kaptam (a könyv nálunk mindig érték volt, nagyon szerettünk olvasni), amelyekbe mindig beleírta, hogy Tündérjószágnak. Ilyen ajánlással ki ne olvasná szívesen azt a könyvet?

Óvodába mindössze egy évig jártam, azt se szerettem. Két szerelmem is volt viszont az oviban, ez némiképp javított a helyzeten, ahogy az is, hogy a konyhásnénikkel jó kapcsolatot ápoltam.

Jártam viszont balettozni a Debrecenben fogalommá vált Viola nénihez. Így idejekorán alkalmam nyílt fellépni a világot jelentő deszkákon, a balettvizsga ugyanis a Csokonai Színházban volt. Később egy darabig néptáncoltam is.

családi archívum

Az általános iskola, ahová jártam, már nekünk is kőkorszakinak számított: olajos padló, vaskályha a tanteremben, WC az udvar végében, tornaterem sehol, és nem volt elegendő tanterem, ezért váltott műszakban jártunk a felsősökkel. A napközi pedig 10-15 perc séta volt az iskolától. A komfort nagyjából ugyanaz volt, mint az iskolában, udvari WC ott is. Volt viszont egy nagy udvar, ahol kedvünkre játszhattunk, amikor nem épp ebédeltünk vagy leckét írtunk. Rengeteg körjátékot játszottunk, bújócskáztunk, labdáztunk (nagy kedvenc volt a tizenkettőzés vagy a kiütőzés), ickáztunk (abból is volt kétféle), vagy csak magunk által kitalált történeteket játszottunk el. Bent akkor maradtunk, amikor már nagyon hideg volt kint vagy esett az eső. Volt egy osztálytársunk, aki úgy tudta elmesélni Misi mókus kalandjait, hogy mindannyian szájtátva hallgattuk. Ő történetesen hiányzik az osztályképről, ám még így is 44-en voltunk! Alsóban még mártogatós tollal meg töltőtollal is írtunk, amihez kellett az itatóspapír is (egy-egy tintapaca azért még így is keletkezett olykor). Órán pedig fatáblára krétával lehetett írni. A vonalas füzeteink első oldalára ezt kellett beírnunk:

„dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.”

családi archívum

Otthon a háztartásokban még vonalas telefon is alig volt. (Az akkori készülékek még nem nyomógombosak voltak, hanem „tekerősek”, és tárcsázáskor jellegzetes hangot adtak ki.) Így aztán előfordult, hogy el kellett mennem apukám kíséretében valamelyik osztálytársamhoz, ha elfelejtettem felírni, mi a házi feladat. Nem tudtam sms-ben, messengeren, e-mailben megkérdezni, se felhívni, hogy diktálja le. Nem is tudtuk, hogy lehetne így is.

Az utcán telefonfülkék voltak, a telefont pénzérmével lehetett használni, tantusszal, majd normál fizetőeszközzel.

Életem első lemezjátszóját az első nyári munkám fizetségéből vettem. Mono volt, persze. És ronggyá hallgattam a lemezeket, hogy megpróbáljam leírni a szövegét az angol számoknak (már, ahogy hallottam). Nem volt ugyanis forrás, ahonnan egy kattintással megszerezhettem volna.

Nem volt zsebszámológépünk sem, csak majd jóval később, viszont az iskolában megtanítottak minket fejben számolni.

Az iskolában takarékosságra tanítottak minket. Vehettünk iskolabélyeget, amit egy füzetkébe lehetett beragasztani, és a tanév végén az OTP-nél egy összegben kiváltani. Nem kell vagyonokra gondolni, de a megkamatoztatott pár forintok összegyűlve már jól mutattak.

családi archívum

Azt hiszem, negyedikes voltam, amikor lehetőség nyílt némi tisztességes pénzkeresésre. A Zsuzsi-vonattal valamelyik közeli településre mentünk, pöszmétét szedni. Szemerkélt az eső, szúrt is az ág, de megcsináltuk. Emlékszem, huszonvalahány forint ütötte a markomat, ami nem volt azért kevés – 50 filléres fagyi, 40 filléres gránit kocka, egyforintos villamosjegy, 3,60-as kiló kenyér, stb. mellett. Amikor hazaértem, ragyogtam, mint akit kibokszoltak, és büszkén tettem le az asztalra életem első keresetét.

Voltunk nyári táborokban a Balatonon. A szülőket itthon bizonyára nem törte ki a frász, tudták, hogy a pedagógusok vigyáznak ránk. Ők sem zaklattak minket, mi sem tudtunk segélykérő hívásokat leadni. Pedig a szálláshelyen a „kevés a luxus, szolid a kényelem” volt érvényben. A kis költőpénzünkből tudtunk venni fagyit. Ellátást meg kaptunk.

A város kicsit másképp nézett ki. A főtér - szerintem - sokkal szebb volt. Sok utcának „szocialista” neve volt. Vicces volt, vagy inkább groteszk, hogy a Vörös Hadsereg útja a Nagytemplomhoz vezetett, a Béke utca a Vágóhídra, a Szabadság útja pedig a Köztemetőbe. Volt viszont még az én gyerekkoromban is 6-os villamos, a történelem előtti időkben, a Csapó utca „szabályozása” előtt. És kalauzoktól lehetett a jegyet venni a járműveken.

családi archívum

Nem ettünk édességet naponta. Valahogy megvoltunk nélküle. Inni is bambit vagy szörpöt ittunk, a cola ismeretlen volt számunkra. Nem volt ekkora választék például felvágottakból, viszont, ami volt, az magasabb hústartalommal készült, mint egynémelyik mai holmi. A hentesnél vagy a csemegeosztályon lehetett kérni, nem volt előre kicsomagolva. A tejet visszaváltható üvegben árulták. A boltokban volt kávédaráló, mert „csak” szemeskávét lehetett kapni, és még jóval később is volt mákdaráló, hogy ne kelljen néhány alkalom miatt drága darálót venni otthoni használatra. Nem volt az rossz. A száraztésztát pedig otthon gyúrták anyáink, nagyanyáink. Emlékszem, amikor a rekamié le volt takarva abrosszal, méretes tiszta konyharuhával, és azon száradt a kinyújtott tészta, amiből a lebbencs lett. A sok nejlon és nem lebomló csomagolóanyag híján modernek talán nem voltunk, de a környezetet jobban kíméltük. Cekkerrel, fonott kosárral jártunk boltba. A boltokban készpénzzel lehetett fizetni, akkoriban a legnagyobb címlet a százforintos volt. A kártya akkoriban a legtöbb embernek a játékot jelentette, esetleg az üdvözlőkártyát, névjegykártyát. A nem élelmiszerboltokban pedig kézzel írt blokkot kaptunk vásárláskor.

A szombat munkanap volt az iskolában is. Majd valamikor később minden második héten volt szabad szombat. Nem tévesztettük el az órarendet, mert nem volt A meg B hét. A boltok viszont nem voltak nyitva hétvégén (szombat déltől). Tervezni kellett előre, és annak megfelelően vásárolni. Nem is volt ezzel gond, csak, ha valamelyik vidéki rokon beállított váratlanul. (És persze nem küldött előtte értesítést, nem csörgetett meg.) Nem nagyon tudtunk félkész ételeket előkapkodni a fagyasztóból, hiszen a hűtőszekrényekhez falatnyi fagyasztórész tartozott. Pizzát vagy gyrostálat se tudtunk rendelni, se más egyebet. Megoldották a szülők valahogy, éhen senki nem távozott tőlünk emlékeim szerint.

családi archívum

Apukámmal gyakran jártam piacra. A korai cseresznyéből egy-egy pár mindig került a fülemre. Lehetett kapni pattogót, ma nemes egyszerűséggel csak popcornnak hívjuk, és főleg moziban kapható. Annak idején még másképp készült. Szörpöt is árultak a piac mellett, a sűrű, édes cucchoz az ember szeme láttára nyomták a szódát, és hosszú nyelű kanállal kavarták el. Télen sütőtököt és sült gesztenyét is árultak. Léteztek tejivók, oda mindig betértünk, ha arra jártunk, a briós, a kakaó és a tejberizs mennyei volt.

Mondhatjuk, hogy egyfajta boldog tudatlanságban éltünk. Nem hiányzott, amiről nem is tudtuk, hogy létezik vagy majd létezni fog. Éppen ezért nem is sóvárogtunk utána. Nem éreztük magunkat szerencsétlennek, amiért nekünk nincs olyan. Vagy még olyanabb. Volt viszont nyugalmunk. Meg élő emberi kapcsolataink. És volt időnk. Magunkra és egymásra. A gyerekeknek meg az önfeledt játékra. Nem bánom, hogy ilyen gyerekkorom volt.

Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.

CSAK veled együtt működünk. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert!
1 (egy!) ezer forint csak havonta. Köszönjük!

Facebook
Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.