800

Közmunkáskönnyek

Biztosan az ő hibája, és még sokezer hasonló sorsú másik emberé, akiknek Magyarország a hazája.
Koppányi Szabolcs

Mottó: Ha nincs cél, semmi sincs. Pozitívabban fogalmazva: cél nélkül csak lézengeni lehet, létezni nem. Limpár Imre

Valaha szebb napokat látott - gyerekként. Egyke volt. Az apja traktorosként dolgozott, az anyja dadus volt a helyi bölcsődében. Akkor még nem voltak durva különbségek ember és ember között. Gyermekként érezte, hogy a többieknek ők a „telepiek” voltak. Azt hitte, hogy az a „faluszélén lakó iskolásokat” jelenti. Az iskolában neki is megvolt mindene. Az anyja tisztán járatta és nagy figyelmet fordított arra, hogy nehogy véletlenül elkapja a tetűt. Egyébként nem érezte azt, hogy ő más lenne, mint a többi. Elég jól tanult, testnevelésből a legjobbak közé tartozott, tisztán járt, a többi gyerek szerette.

Még iskolába járt, amikor jött a rendszerváltás. Először az apja vesztette el a munkáját. Valami olyasmit gagyogott részegen, hogy „nem kell már a cigány traktoros senkinek”. Munkanélküli lett, segélyt kapott. Egyre többet ivott. Néha-néha még elment napszámba a többivel, de már nem volt túl jó az egészsége. Az anyja rá három évre lett munkanélküli. Átszervezés volt a bölcsődében, kellett a hely egy fiatal lánynak. Az apja három év múlva meghalt, cigány léptékkel mérve már öreg volt, 57 éves. Három év múlva követte az édesanyja is. 19 évesen nem tanulhatott tovább. Hegesztő lett a szakmája. Egyke volt.

Amikor 23 éves korában teljesen egyedül maradt, összeállt a lánnyal, akinek udvarolt. Otthon hagyni hosszú időre nem merte, mert valami megváltozott a telepen. Az emberek elvesztették a jóságukat. Kihalt belőlük a segítőkészség és a tisztesség. Sokan ténferegtek akkoriban otthon, munka nélkül. Már nem számított a becsület. Egymástól is loptak. Ha temetés volt, valakit mindig otthon hagytak, mert volt olyan, hogy mire hazatértek a gyászolók, üres lett a lakás. Betörtek hozzájuk. Ha szóltak a rendőrségnek, és kiderült, hogy ki volt a tettes, utána évekig háború dúlt a romák között, ha nem lett meg a tettes, akkor pedig az aljas cigányok vamzernek nevezték a nagypapát a kocsmában.

A cigánytelep egy külön világ. Mások a szabályok. Megjelentek az uzsorások, beszivárgott a kábítószer is. A kocsma bezárt, a nagyapa is meghalt. Minden megváltozott. Egy ideig mégiscsak eljárt a városba és építkezéseken segédkezett. Hol a szakmájában foglalkoztatták kevés pénzért, hol segédmunkásként. Mindegy volt. Jött a pénz, boldogok voltak a párjával. A boldogságban eljutottak két gyermekig. Aztán az egyik építkezésen rosszul lépett. Nagyot zuhant. Ugyan mondták, hogy a munkavédelmi szabályokat be kellett volna tartani, a vállalkozónak pedig betartatni velük. Nem is volt sisak vagy kötél, mégis saját hibája lett a baleset. Ügyvédre nem tellett. Három hónapig volt kórházban, a bokája végleg sérült, örökre húzni fogja a lábát. Az új szabályok azonban kizárták a rokkant nyugdíjból.

Még mindig a telepen laknak. Lassan eléri a 47 évet. Munkaviszonyt alig tud igazolni, mindig feketén dolgoztatták. Most, hogy már nincs ereje, nem maradt más neki sem, csak a közmunka. Közmunka, felnőttképzés, foglalkoztatást helyettestő támogatás, ezek az ő lehetőségei. A múltkor kerítést hegesztett. Mondták neki, hogy ezért a kemény munkáért másoknak napi tízezret fizetnek. Miért olyan buta, hogy megcsinálja havi 54 ezerért? Segédmunkásként szerepelt a lapon. Mert nincs más – válaszolta a többieknek, és dolgozott tovább, mintha teljesítménybérben lenne. Legalább alkothatott! A párja beosztotta a kispénzt is. El-eljárt napszámba, ha a gyerekek nem voltak betegek. Elvoltak. Nehezen, de megvoltak.

Aztán jöttek a gondok. A gyerek sírva jött haza az iskolából. „Cigányozták.” Elég sokat beszélt neki: ne szégyellje, hogy kicsoda, szép ruhában jár, nem tetves, megvan a felszerelése, nem is tanul olyan rosszul. A tanulásra figyeljen. Arról direkt nem beszélt a gyermekkel, hogy ezt éppen a tanárnője mondta neki, aki ideges volt egy másik gyerekre. Az a másik gyerek valakinek elvette a szendvicsét, és az udvaron adott az ő gyerekének is egy harapást. Nem tudott rá haragudni. A fia uzsonna nélkül ment az iskolába. Otthon se volt semmi. Áldja meg a jóisten, aki kitalálta a gyermekétkeztetést! Legalább eszik a gyerek meleg ételt is, ha otthon baj van. És szokott.

Egyre kevesebb nem cigánygyerek járt az osztályba, és egyre durvábbak lettek a tanítók. Legalábbis amikor a gyerekek meséltek, mindig ide lyukadtak ki. Ő csak azt mondta nekik, hogy tanuljatok jól, ne vegyetek el másoktól semmit, figyeljetek a tanárra, töltsétek el hasznosan az időtöket, hogy később tovább tudjatok tanulni. Úgy érezte, hogy ő is és a párja is jó szülők. Sokat beszélgetnek a gyermekeikkel, együtt tanulja az asszony velük a leckét. Baj nem lehet. Persze tudta, hogy némelyik cigány hogyan neveli a gyerekét, és azt, hogy némelyik gyerek hogyan viselkedik az iskolában, ezért hallgatott. Már az iskolában sincs rend, nyugtázta magában. Ami nagyban a felnőttek között, ott zajlik az „kicsiben”.

Eljárt a közmunkába. Aztán jött egy brigádvezető, aki régebben is volt, csak egy időre otthagyta a falut. Erről az emberről az a hír járta, hogy nem tud írni, a papírmunkát is másokkal csináltatja meg. Nagy hajcsár, nem szerettek dolgozni vele az emberek. A jó kapcsolat végett ő nem vitázott, tette, amit kell. Amikor nem hoztak nekik a kánikulában vizet, hallgatott, amikor nem kaptak szünetet, hallgatott, ha a hideg miatt hazarendelték őket és egy napra 1200 forintot kapott, azt mondta, ez a törvény, és hallgatott. Hallgatott, amikor mások arra panaszkodtak, hogy ebből a kis fizetésből is 50 százalékot von tőlük a végrehajtó. Neki is volt tartozása.

Hallgatott egészen addig, amíg a fickó le nem ordította egy mellette dolgozó terhes cigányasszony fejét. Akkor is csak annyit mondott: „hagyd már abba ennek a szegény asszonynak a szekálását, mert nézd meg, beleállítom a fejedbe a kapát, ha így kiabálsz vele!” A munkavezető nem szólt egy szót sem, eloldalgott. Másnap behívatták, és azt mondták nekik, hogy vagy önként kilép, vagy feljelentik és nagy baja lesz belőle. Kilépett. Most a 28 800 forintot se kapja. Nem az első eset volt, hogy este a fal felé fordulva könnyezett. Ezen a napon se volt másképp. A felesége 44 éves, beteges asszony. A 44 éves cigányasszony a sok munkától - amit mások nem becsülnek semmire, pedig gyermekkorától arra van szoktatva -, a sok kint léttől - mert mikor ő, mikor az asszony volt közmunkás vagy napszámos - megbetegedett. Télen, átázott cipőben is menni kellett havat lapátolni. Egy család, egy segély elv, ez a törvény. Bakancsot nem adtak, csak sárga mellényt, meg szövetkesztyűt. Pufajkát se. Hat hónapra, hogy gondoljátok? – mondták nekik. A tüdőgyulladást ugyan túlélte szegény asszony, de szövődményei maradtak hátra. Metszeni már nem engedte.

A kisebbik gyerek nem jár olyan szépen az iskolába, mint régen. A nagyobbik tanul még a városban, nemsokára szakmunkás lesz. Sok pénzt visz, kevés az ösztöndíj. Kollégista. Jobb így neki, bár a szívük szakad le érte. Örülnének, ha valamilyen isteni csoda folytán még tanulhatna, és vissza se jönne a telepre többet. Az ő érdekében. Örülnének akkor is, ha könnyek folynának közben ki a szemükből.

Az évek során mindenüket felélték. Most tél van. Hideg van. Bérletre nincs pénze. Fára se. Ott ül a kályha mellett, és nem olvas engem. Ki tudja, villany is meddig lesz? Lopni nem érdemes. Csak a telepen felszerelték a mérőeszközt a villanyvezetékre, lent csak a kontrollpanel van. Internetre sose tellett. Az a fiatalok világa. Hogy nem épített volna kockáról kockára? Lehet. Azonban, ami tőle tellett, azt megtette. Hogy nem kell már igazán a munkaereje? Megérti. Gyengének és fáradtnak érzi magát, ő maga is. Minden tönkremegy körülötte, bárhogy is szeretné, hogy ne így legyen. Még mindig csak 47 éves. Lesoványodott. Hozzászokott, hogy napjában csak egyszer eszik. Kell a családnak. Néha pikírt mosollyal csak annyit mond: „Velem se lesz gondotok a nyugdíjjal, mit idegeskedtek annyit!” Célja sincs. Hozzászokott, hogy csak a túlélésért küzdjön, így él napról napra, évről évre, hol egy kicsit jobban, hol gyengébben, hol az uzsorásnak hajlongva, ha valami rendkívüli történik velük. Ez nem élet. Tudja. Kitörni pedig sose tudott. Biztosan az ő hibája, és még sokezer hasonló sorsú másik emberé, akiknek Magyarország a hazája.

Éljen az állam újrafelosztási politikája a munkaalapú társadalmunkban! Éljen a kormány és éljenek azok, akik közmunkát adnak a szegény embernek! Majd rájuk szavazunk, hogy élhessünk! – mondhatnák ezt a közfoglalkoztatottak, ha lenne hozzá kedvük. De nincs. Megtanulták, mi depresszió.

Horváth Ferenc írásai itt olvashatók: 800 .

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Facebook
Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.