A SZÓLÁS JOGÁN

Cool túra avagy litera túra cívisföldön

A magyar költészet és Debrecen város napján bejelentést hallottunk a polgármestertől: megpályázzák az UNESCO Irodalom városa címet. Eddig más pályázatokon nem szerepeltünk túl fényesen, de ezt is megpályázzuk. A polgármester szentül meg van győződve, hogy jár nekünk ez a cím. Mondja mindezt a Szabó Magda Emlékházban.
debreciner.hu

Azt tudjuk, hogy a kulturális főváros címért folyó küzdelemben üveghegyet akartak építeni. A megalomán elképzelésekből nincs hiány, azt látjuk. Fogalmam sincs, erre az újonnan célba vett címre mivel készülnének.

Az is nagyon szép, hogy agyonméltatta Szabó Magdát. Mielőtt az a vád érne, hogy bajom van az írónővel, szólok, nincs bajom, sőt, nagyon szeretem. De, ha már Irodalom városa címről beszélünk, nem ő az egyetlen ebben a városban, akinek a neve felmerülhet az irodalommal kapcsolatban. Megérdemelte volna még sok író, költő, irodalmár, hogy elhangozzék a neve, ha csak felsorolás szintjén is.

Lia

Ha már ennyire imádjuk Szabó Magdát, és ennyire debreceni lelkületű, hogy lehet az, hogy még egy dűlőt sem neveztek el róla ebben a városban? Hol van itt a szavak és tettek összhangja? Vagy csak jól lehet idézgetni tőle? De, ha már idézgetünk, Szabó Magda úgy tartotta: Debrecen nagy problémája, hogy mindig veszni hagyta vagy elűzte az értékes embereket. Tudom, ez nem hangzik olyan patetikusan.

Ha most jöttem volna a hathúszassal, talán bedőlnék ennek a cikornyás laudációnak, a szépen felolvasott szövegnek. Engem viszont – sajnos – máshogy segít a tapasztalat. Engedjék meg, hogy megosszak két esetet, amely esetek korántsem támasztják alá Debrecen vezetése és az irodalom kiemelkedően jó kapcsolatát.

Koppányi Szabolcs

Történt úgy 20-21 évvel ezelőtt (mielőtt bárki emúttnyócévezésbe fogna, már akkor is a Fidesz uralkodott Debrecenben), hogy a Kósa nádor, akarom mondani, Dósa nádor téren egy fideszközeli vállalkozó éttermet nyitott. Igen ám, de az átalakításhoz le kellett venni egy bizonyos táblát a falról, ami aztán – ki tudja, miért – nem került vissza. Elfelejtődött. A főszerkesztőmtől azt a feladatot kaptam, járjak utána, hol van és mikor teszik vissza. Nem volt semmi különös azon a táblán, mindössze két „jelentéktelen” emberről emlékezett meg: Adyról és Móriczról. Igaz, újságíróskodásuk volt a tábla témája, az meg ugye, mégse irodalom.

Nos, én annak rendje-módja szerint felhívtam a Városüzemeltetési Osztályt, ahol annak a vezetője eszméletlen nyegle stílusban előadta, hogy valami gittegylet rakott ott ki valami táblát, és mit tudja ő, hogy hol van. Nem is jelzett semmiféle szándékot a tábla előkerítésére és visszahelyeztetésére. Mit volt mit tenni, megírtam. Ennél finomabban, persze. A cikk megjelenése után egy vállalkozó telefonált a szerkesztőségbe, hogy ő ingyen szívesen készít egy másik táblát. Ez is megjelent. Hogy, hogy nem, másnapra a Városháza pincéjéből előkerült az eredeti tábla.

Koppányi Szabolcs

Azt hiszem, szintén hírbe hozható az irodalommal a Megyei Könyvtár. Az említett intézmény hosszú időn keresztül, több külső helyszínen, igen méltatlan körülmények közt volt kénytelen tárolni meglehetősen értékes könyveket. Felmerült hát, hogy valami méltóbb helyet találjanak neki. A megyei önkormányzat illetékese készséggel állt rendelkezésre, az sem zavarta, hogy kitettem a diktafont és felvettem a beszélgetést. Csak az, hogy – szintén finomítva – megírtam. Ugyanis valami alaki hiba miatt elestünk egy pályázati lehetőségtől, amit a Megyei Könyvtárra lehetett volna fordítani. Nem tűnt úgy, mintha ez őt különösebben bántotta volna. Az okokat és a jövőbeli terveket firtató kérdéseimre nagyjából a mit tudom én, mit érdekel engem stílusú válaszok érkeztek. Tehát felőle aztán szanaszét rághatták volna az egerek a pincékben heverő könyveket, nem rendítette volna meg különösebben.

Nos, ezekből az esetekből elég nyilvánvaló, mennyire elkötelezettek voltak vezetőink az irodalom ügyét illetően, hogy minden követ megmozgattak, ha kellett, hogy méltó emléke, helye legyen az irodalomnak. Ja, nem.

Kicsit távolabbi asszociáció az irodalommal, de azért mégis van köze hozzá, a színház. Volt már egy színházunk, de mindig is éreztük, egy ekkora város elbírna még legalább egy színházat. Épült is egy betoncsoda, amit Fórumnak hívnak, és úgy gondolták, ha már lúd, legyen kövér, legyen benne színház is. El is nevezték. Épp egy olyan színészről, aki csodálatosan tudott verset mondani, aki a hangjával, gesztusaival zseniálisan tudott játszani. Hát, az a színház, ahol az irodalom méltó helyet találhatott volna, ahol estéről-estére irodalmi műveket adhattak volna elő, nem volt igazán fontos Debrecen vezetésének. Kicsúszott egy hosszú tervidőszakból, ők egy propagandakiadványukban úgy fogalmaztak: halasztódott. Ha valaki azt befejezhette volna, azok ők voltak. Tehát, ha halasztódott, akkor azt ŐK halasztották el. Prioritások. A stadion, a puccos betonpancsoló, a cserepesfás kőtér, a bukott focicsapat vásárlás, mind-mind fontosabb volt, mint a színház. Ahhoz, hogy be tudják fejezni, most már előbb fel kell újítani a meglévő részeit.

Ezek ismeretében miért is kéne elhinnem ezt az újabb süketelést arról, hogy az irodalomnak milyen fontos szerepe van ebben a városban? Csak, mert azt mondja a polgármester? Csak, mert pályázunk?

Szóba került az Alföldi Nyomda is. Kár, hogy azt a nyomdát annyi idő után az állam saját kezébe vette. Ismerjük az idézetet: L’état c’est moi”. No comment.

SM

Úgy érzem, gombhoz vesszük a kabátot. Először talán valóban meg kellene becsülni az irodalmat, és amikor már jól állunk, akkor pályázni. A korábbi kudarcokból ítélve lehet látni, hogy csak helyi szinten vannak még vevők a hencegésre, a nagy arcra. A nemzetközi fórumokat nem lehet megtéveszteni ilyen hókuszpókuszokkal. Őket más szempontok vezérlik, amikor döntenek.

Mivel imádom Debrecent, én lennék a legboldogabb, ha a nevét áhítattal mondanák ki bárhol a világon, de legalább az országban. Ha valós erényeinkről híresülnénk el. Sajnos nem ez a helyzet. Hogy Irodalom városa leszünk-e vagy sem, majdhogynem mindegy, nem a címekért kéne loholni, nem a felszínt vikszolni, csak kifelé mutatni a szépet, hanem valódi kultúrára lenne szükség. Ez még – pályázat ide vagy oda – várat magára.

Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.