„A filozófia feladata, hogy rákérdezzen mindenre, amit evidenciának tekintenek” – interjú Vajda Mihály filozófussal

Hiába oktatott hosszú ideig a Debreceni Egyetemen, úgy érzi, nem vált debrecenivé. A rendszerváltás után gyakorlatilag bárhol megjelenhetett, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki szerette is a munkáit: egyes kollégái ódzkodtak tőle, attól féltek, miatta fogják kitenni a filozófusokat az Akadémiáról. Szerinte a kormány azért fél a filozófiától, mert kritikus tudomány, ami a gondolkodásra nevel. Úgy látja, hogy a lakosság nyolcvan százaléka nincs tisztában azzal, hogy beleszólhat a közös dolgainkba, így viszont sosem lesz demokrácia.
Vajda Mihály

Vajda Mihály filozófus 1935. február 10-én született Budapesten. Egyike volt Lukács György marxista filozófus tanítványainak, ám ő maga eltávolodott az eszmétől. 1990-ben kezdte meg oktatói tevékenységét a Debreceni Egyetemen. Az ezt megelőző évtizedeiről Kardos András 2016-ban készített vele életútinterjút, amely Vajda Szög a zsákból címmel írt emlékirataival egy kötetbe szerkesztve 2017-ben a Magvető kiadásában jelent meg. A Széchenyi-díjas filozófussal folytatott beszélgetésünk a rendszerváltással és debreceni tevékenységének első éveivel indul.

Miért, milyen körülmények között kezdett el Debrecenben dolgozni?

1989-ben New Yorkban tanítottam. Nem voltam sohasem emigráns, ezt most az elején leszögezem. Korábban két és fél évig voltam Brémában, de mindig azzal, hogy én hazajövök, ha engednek. Szóval Amerikában, San Francisco mellett egy kisvárosban meglátogattam egy barátomat, aki szakmáját tekintve ács volt, és játszott az Orfeo színházi csoportban. Volt egy este, ahol Demszky Gábor és az akkor még felesége, Hodosán Róza is ott voltak. Iszogattunk, aztán egyszer csak azt kérdezte a Demszky: ’Mondd, te mi a fenének mész abba a rohadt porfészekbe?’. Megkérdeztem, milyen porfészekbe. ’Hát Debrecenbe. Miért nem maradsz Budapesten’. Hodosán az undokoskodását a végén azzal lőtte le, hogy megkérdezte Demszkytől, ő miért megy vissza a „rohadt porfészek” Magyarországba. Elmagyaráztam neki, miért megyek Debrecenbe. Egyrészt, mert oda hívtak.

Máshonnan nem?

Addig még nem. Azt sejtettem, hogy bárhová mehetek, visszakaphatom az állásomat az akadémiai Filozófiai Intézetben is, de azt semmiképp nem akartam. Egyáltalán nem akartam Budapestre menni. Sok tekintetben jól választottam. Nekem az volt a fontos, hogy azt csinálhassam, amit szeretnék. Szerettem volna kipróbálni, hogyan tudunk Magyarország egyik tradicionális egyetemén a dialektikus materializmus tanszékből egy rendes, tisztességes filozófia tanszéket csinálni. Nekem Debrecenhez az ég világon semmi közöm nem volt mindaddig. Ha jól számolom, kétszer voltam addig összesen a városban.

Vajda Mihály

Kezdetben milyen kép alakult ki önben Debrecenről? Porfészek?

Port azt nem láttam éppenséggel. Nem jött létre semmiféle igazi kapcsolatom Debrecennel. Az egyetemmel mint intézménnyel sem volt bensőséges kapcsolatom. Először egy tanszéket vezettem az akkori Társadalomelméleti Intézeten belül, ami addig Marxizmus-leninizmus Intézet volt. Az ottlétem első féléve, de lehet, hogy éve után szétváltak ezek a tanszékek: a filozófia, a közgazdaság, a szociológia és a politológia. Megcsináltuk a Filozófia Intézetet több tanszékkel. Nagyon jól éreztem magam a kollégák és a diákság miatt is. Valakinek volt egy olyan ötlete, hogy Steiger Kornéllal ketten külön-külön tartsunk egy előadást az egyetemen arról, hogy mi a filozófia, mert a dialektikus materializmus minden volt, csak nem filozófia. Ez valószínűleg vonzó volt a fiatal hallgatók számára, akik között voltak irodalom, történelem és matematika szakosok is. A következő félévben, 1990 szeptemberében egyszerűen áradtak hozzánk olyan hallgatók, akik szerették volna leadni az egyik szakjukat, helyette pedig felvenni a filozófiát. Azt mondták, hogy egészen más itt a légkör, mint a többi képzésen.

Ott érezték igazán, hogy megtörtént egy rendszerváltás?

Csakis ott érezték, hogy megtörtént a rendszerváltás, a többi szakon nagyrészt ugyanazok az emberek maradtak, akik addig ott voltak. Senkit nem akarok megvádolni azzal, hogy begyöpösödött, de aki húsz évig tanított irodalmat az egyetemen, az nem tudott egyik pillanatról a másikra valami új szellemiséget képviselni. Nálunk minden új volt. Megkértem néhány barátomat, hogy jöjjenek el Debrecenbe, és ők is tanítsanak filozófia szakon. Másrészt körülnéztem, és láttam, hogy kik azok a fiatal oktatók, akiknek már nagyon is elegük volt a marxizmus-leninizmusból, próbáltak valami mást tanítani, de amíg a kommunista rezsim fennállt, addig ez nem nagyon lehetett más, mint a szokványos filozófiatörténet: kezdjük Thalésztől és megyünk Hegelig. Ami azután volt, azt a marxista időkben ördögtől valónak tekintették. Akkor már nagyon problematikusnak éreztem a szeretett mesterem, Lukács György tudományát. Ő azt mondta, hogy a polgári filozófia Hegel után már érdektelen, kizárólag a kapitalizmus érdekeit szolgálja. A marxizmus tanszékek számára a huszadik századi filozófia nem létezett. Nietzsche, a kései Schelling, Schopenhauer, Kierkegaard, az újkantianizmus – minden, ami Hegel után történt a filozófiában, ismeretlen volt a szocialista világ filozófia tanszékein.

Az egyetem szabad kezet adott ezeknek a filozófusoknak a tanításában?

Amikor az első találkozásunkkor egy debreceni vendéglőben elmondtam a kollégáimnak, hogy mit szeretnék csinálni, a fiatalabbak közül valaki megkérdezte, hogy ki fogja nekünk ezt megengedni. Én visszakérdeztem: miért kellene ezt valakinek megengednie? Nem kérünk engedélyt, ezt fogjuk csinálni. Nem az a lényeg, hogy mit csinálunk, hanem amit csinálunk, azt függetlenül, a saját elképzeléseink szerint tegyük. Persze az addigi vezetés, például Kónya István, a marxizmus-leninizmus tanszék vezetője, az akkori tótumfaktum, és két másik idősebb professzor azt mondták, mostantól én parancsolok. Én erre azt mondtam, hogy egyrészt nem parancsolok, másrészt nem is biztos, hogy ők tudnák azt teljesíteni, amit én elvárnék tőlük, csinálják azt, amit akarnak és tudnak. Az öregek közül a nagyon kemény kommunista, de egyébként okos, filozófiában járatos Bimbó Mihály azt mondta, volt, amikor ők voltak a vezetők, és mindennek úgy kellett lennie, ahogy ők akarták, most pedig én lettem az, legyen minden úgy, ahogy én akarom. Én viszont nem szerettem volna, ha újra egy totalitárius rendszert vezettünk volna be, mondtam neki: tanítson úgy, ahogy szeretne.

A hallgatók hogyan fogadták a 20. századi filozófusokat?

Boldogok voltak, hogy valami olyasmit hallanak, amiről eddig fogalmuk sem lehetett. Magyarországon addig nem adták ki Heideggert, Wittgensteint, Foucault-t, Derridát. Nem hallottak róluk, de volt valami sejtelmük arról, hogy létezik valami, amit filozófiának neveznek.

A Kardos András által önnel készített életútinterjúban arról beszélt, hogy 1996-ig tudtak olyan hallgatókat képezni, akik „jelen voltak” a filozófiában. Mit jelent ez pontosan? Miért 1996 a választóvonal?

Nem tudom, miért mondtam éppen 1996-ot, inkább a kilencvenes évek második felét mondanám. 1991-től rendelkeztünk saját hallgatókkal, akik nem más szakosokként hallgattak filozófiát. Remélem, nem bántok meg senkit, de az igazán jók azok voltak, akik akkor, az 1990-es évek elején átjöttek hozzánk, és nagy érdeklődéssel vetették bele magukat egy újfajta filozofálásba és filozófiaolvasásba. Olyan filozófia végzettséggel rendelkező értelmiségiek lettek belőlük, akik ma „léteznek”: az egri egyetemen három nevet is tudnék említeni, a volt debreceni intézetem jelenlegi igazgatója, Valastyán Tamás szintén akkor kezdett nálunk. Pesten és Szegeden is vannak olyanok, akik nálunk kapták meg a diplomájukat. Ez egy olyan generáció, ami jelen van a mai szellemi életben. „Libernyákok” valamennyien, a kormányzat nem szereti őket. Ha utánanéznének, láthatnák, hogy Vajdánál képződtek ki. Hogyne lennének olyanok, amilyenek?

Vajda Mihály

Mi az, ami az ő képzésük kapcsán jól sikerült? Mi az, ami később hiányzott?

Az igazi érdeklődés hiányzott azután. Akik később jöttek filozófiára, úgy fogták fel, hogy ez is csak egy szak. Akik 1990-91-ben jöttek hozzánk, meg akarták érteni a világot maguk körül. Az volt az érzésük, ha valahol az egyetemen szó lesz arról, hogyan is alakul a világ, akkor ez a filozófusoknál fog megtörténni. Ők mind társadalmilag és politikailag is elkötelezett emberek voltak, akiket rettenetesen izgatott az új világ.

Tehát a rendszerváltás ösztönözte ezt az érdeklődést?

Igen, az. A legtöbben azt sem tudják, hogy mi az, visszatekintve mi se nagyon tudtuk, hogy mi volt az. Ki zavarta el a kommunistákat? Senki. A kommunisták elmentek gazdag embernek. Körülbelül ez volt a rendszerváltás, de mi akkor nem láttuk, hogy erről van szó. Azt gondoltuk, hogy Magyarországon is létre fog jönni egy polgári, liberális demokrácia, amilyen Nyugat-Európában a vezető politikai rendszer. Nem hiszem, hogy az a probléma, hogy a magyar értelmiség elrontotta. A probléma, hogy Kelet-Európa egy egészen másik világ, mint ami Lajtán túl van, nem is beszélve a Rajnán túli világról. A lakosság habitusa, attitűdje radikálisan más, mint Nyugaton, ahol több száz éven át nevelődtek rá arra, hogyan kéne egy demokratikus világban viselkedni.

Ha már habitus, térjünk egy kicsit vissza Debrecenbe. Van olyan ön szerint, hogy „debreceniség”? Találkozott ezzel az itt eltöltött évei alatt?

Debrecenben csak az rúg labdába, aki debreceni. A debreceniek számára az igazi ember az, aki debreceni, és a gyüttmenteket kicsit kritikus szemmel nézik. Nem olyanok, akiket igazán el tudnak fogadni, és igazán szeretnek. Nem csak ők éreztek idegennek engem, én is idegennek éreztem őket. Ha valaki erre azt mondaná, hogy ja, mert antiszemiták voltak, akkor én a leghatározottabban tiltakozom. Egy hatalmas zsidó közösség élt a holokausztig Debrecenben, akik jól érezték magukat, elfogadták őket. Nem tudom, hogy van-e még egy nagyobb városa az országnak, ahol szintén ekkora zsidó közösség úgy élt volna, mint Debrecenben. Nem voltak gyüttmentek, debreceni születésűek, ezért elfogadottak voltak. Azok a gyüttmentek, akik úgy csinálnak, mintha mi sem lenne egyszerűbb, mint idejönni Debrecenbe, és itt okoskodni, mint ez a Vajda, akivel pontosan ez a baj: fogalma sincs Debrecenről.

A kollégái éreztették önnel ezt a gyüttmentséget?

A filozófus kollégáim? Azok nem…

És más intézetekből?

Nem óhajtottam belefolyni semmiféle egyetemi politikába, ezt hamar megértették. Ajánlottak nekem rektorhelyettesi pozíciót is, de én mondtam, hogy szó sem lehet róla, megmaradok a saját intézetemben, ezen túl nem akarok lépni semmiféle pozícióba, ahol nekem dolgom van a hatalmi struktúrával, más emberekkel. Az egyetemen belül én nem éreztem rosszul magam. Amikor létrejöttek az egyetemi és akadémiai közös kutatócsoportok, mi létrehoztuk a Vulgus Kutatócsoportot, amelynek volt egy gyönyörű folyóirata is, a Vulgo. Egy vendéglőben ünnepeltük a kutatócsoport létrejöttét, épp akkor, amikor az irodalmárok, egy egész népnemzeti társaság ünnepelte valakinek a születésnapját. Mentem a vécé felé, és keresztül kellett haladnom azon a termen, ahol ők tartózkodtak. Az volt az érzésem, hogy ők hirtelen összekapták magukat, és amíg én keresztülmegyek, nem szeretnének hangoskodni, semmiről sem beszélni. Amikor visszafelé jöttem, mondtam nekik, hogy próbáljunk meg egymással kijönni, egymást megérteni. Akkor ezt ott elfogadták, de fárasztó volt velük. Nem voltak nyitottak a másra, szerették volna, ha az a másik megy hozzájuk, mert ők az igazi, tősgyökeres odavalósiak. Én gyüttmentként próbáltam is valamilyen kapcsolatban lenni velük.

Vajda Mihály

Alakult ki olyan professzori közélet az egyetemen belül, ahol egyetemi ügyekről, a világ, az ország, a város ügyeiről beszélgettek?

Lehet, hogy volt ilyen, de én nem vettem részt ilyesmiben. Lehet, hogy volt, és engem hagytak ki, vagy én hagytam ki magamat ezekből. Az is hozzátartozik ehhez az egészhez, hogy a vegyész Beck Miska, akivel jóban voltam, és aki eredetileg szegedi volt, mondta, hogy ő egy idő után megértette: nem lehet úgy részt venni az egyetemi közéletben, ha az ember nem itt lakik. Én ebből valamit sejtettem, ezért is kértem lakást, hogy egy héten legalább három napot töltsek Debrecenben. De valahogy ez is egy külső viszony volt a debreceniséghez. Mindvégig, amíg ott tanítottam, minden héten több napot töltöttem a városban, de nem lettem debreceni. Hogy muszáj-e debrecenivé lenni ahhoz, hogy az ember Debrecenben igazán gyökeret verjen, jól érezze magát, hogy valamilyen értelemben befolyása legyen? Ezt nem tudom. Az első napokban, amikor oda keveredtem, akkor bementem a városba, sétáltam egyet a Piac utcán, a Széchenyin és a Kossuthon, és azt éreztem, ez nem az én világom. Hogy ez az én hibám volt-e? Lehet. De nem hiszem, hogy bennem lenne egy elutasítás a másfajta világokkal szemben. Annál is kevésbé, mert amikor elindult a bomlás a kommunista rendszerben, egy szép napon jött egy telefon, a német tanszékről hívtak fel, hogy nincs-e kedvem két kurzust tartani náluk, Szegeden.

Felteszem, volt kedve.

Mondtam nekik, hogy ’nekem van kedvem, de megkérdeztétek, hogy megengedi-e ezt a felsőbb hatóság?’. Azt mondták, ’nem kérünk engedélyt’. Elég sokat tanítottam Szegeden. Hogy ez nem maradt fenn, annak egy egyszerű technikai oka volt. Nem voltam már fiatal, és fárasztó volt, hogy lementem Szegedre, és onnan Debrecenbe. De jó néhány félévet tanítottam, nemcsak a német tanszéken, hanem a filozófia tanszéken is. Kifejezetten jól éreztem magam Szegeden. Számomra Szeged máig is egy olyan hely, amit szeretek, ahová szívesen megyek vissza, ahol tudok sétálni, érzem, hogy nekem ott érdemes sétálnom. Debrecenben nem ez volt a helyzet.

Gondolt már arra, hogy mi lett volna, ha Szegeden kezd el tanítani olyan intenzitással, mint Debrecenben?

Volt egyszer egy Heidegger-konferencia Szegeden 1990 után, amikor már elfogadott voltam. Egyszer csak üzent nekem a szegedi rektor, hogy szeretne beszélni velem. Bementem hozzá, ő pedig azt kérdezte, nem megyek-e inkább hozzájuk Debrecen helyett. Mondtam neki, ’idehallgass, lehet, hogy szívesebben jöttem volna ide, de későn szólsz. Segget nem csinálok a számból, elköteleztem magam Debrecen mellett, szóval Debrecenben fogok tanítani’. Azt mondta, háromszor annyi fizetést ad, de ezt végképp nem szeretem. Lehet, hogy jobban jártam volna Szegeddel.

A másik dolog, hogy a debreceni tanszéken, amelyből később az intézet lett, volt néhány idősebb, betonkommunista figura, és a fiatalok, akik igyekeztek kibújni az ideológiai nyomás alól. Az őskövületek meglepetten vették tudomásul, hogy én nem akarom kidobni őket, megvárom, amíg nyugdíjba kerülnek. Mondtam nekik, hogy ’én nem vagyok olyan, mint amilyen ti voltatok, hogy abban a pillanatban, amikor egy picit mást gondoltunk, kidobtatok minket az állásainkból’. A többiek mindenesetre fiatalok voltak, odafigyeltek rám, tetszett nekik, hogy más szellemet hozok. Emiatt jobban szerettem Debrecenben főnök lenni. A szegediek rátartiak voltak világéletükben, azt csinálták volna, amit ők akarnak. Ez önmagában nem baj, de egy egységes, új szellemiségű filozófia tanszéket nem tudom, hogy létre tudtam volna-e hozni Szegeden. Ezért meg vagyok elégedve azzal, hogy Debrecenbe keveredtem, habár a várossal és a debreceni szellemiséggel nem igazán alakult ki semmilyen kapcsolatom.

Több korábbi debreceni tanítványától is úgy hallottuk, hogy ön szívesen járt szakestekre, síkfőkúti hétvégékre a hallgatókkal. Fontos volt a számára, hogy a hallgatókkal az egyetem falain kívül is időt töltsön?

Feltétlenül. Miért? Mindig úgy gondoltam, hogy a felnőtt ember az felnőtt ember, ha hatvan vagy nyolcanéves, attól még nem lesz tekintélyesebb, még a tapasztalatai sem biztos, hogy izgalmasabbak, mint a húsz-, huszonöt, harmincéveseké. Nagyon is akartam a kapcsolatot a fiatalokkal nemcsak az órákon, hanem azokon kívül is. Erre a legjobb volt az esti sörözés vagy Síkfőkút. Brémában tanultam meg, amikor ott tanítottam, hogy milyen jól lehet kurzusokat hétvégén megtartani, egy egész féléves kurzust meg lehet tartani, és még jobb is lesz, mintha hetenként tartanánk az órákat. Heti alkalmaknál az óra kezdetekor már senki nem emlékszik az előző hétre, így viszont egyfolytában beszélgetünk egy témáról, ez pedig elmélyíti a tudásukat és elkötelezettségüket. Én szerveztem meg ezeket a hétvégi kurzusokat Síkfőkúton. Eleinte nagyon könnyű volt, mert mindig volt lehetőség, aztán a többi tanszék is rászokott, így a végén már csoda volt, ha kétszer egy évben sikerült szervezni egy hétvégét.

A Debreceni Egyetem különböző szakjai évtizedek óta szerveznek kihelyezett szemináriumokat és házi konferenciákat a közigazgatásilag a Heves megyei Noszvajhoz tartozó síkfőkúti Soó Rezső Kutatóházba. Minden évben többszáz egyetemi hallgató fordul meg itt, nem túlzás azt állítani, hogy a kutatóház területén történtek fontos szerepet játszanak a debreceni egyetemi közösségek életében.

Tehát az egész BTK-n önök kezdték el a síkfőkúti hétvégék szervezését?

Ezt biztos, hogy mi kezdtük el. Nagyon kedvelem Szabó Beát, aki most vallástörténetet tanít, akkor pedig hallgatónk volt. Bevallotta, hogy ő mondta a magyarosoknak, hogy csináljanak ők is, így kezdett elterjedni a dolog. Szakmailag kifejezetten hasznosak voltak ezek az alkalmak, de más szempontból is. Volt ott ivászat, barátkozások, szerelmek. Nagyon jót tett ez a hallgatókkal való kapcsolatomnak.

2017-ben Vlagyimir Putyin díszpolgári címe miatt lemondott az emeritusi címéről a Debreceni Egyetemen. Azóta ápol valamilyen kapcsolatot az egyetemmel?

Csak a saját intézetemmel, de korábban sem volt ez nagyon másként. Nem változtatott ez az ügy a debreceni státuszomon.

Nem jelentett nagy törést?

Nem volt olyan egyszerű, mert a rektor is megkeresett levélben, hogy ezt hogyan gondolom…

Számonkérte önt?

Olyasfélét csinált. Találkoztam valahol a dékánunkkal, mondta, hogy sok nehézséget okoztam nekik. Mondtam: ’nem azért csináltam, hogy nektek nehézségeket okozzak, vagy Putyinnak, aki tudomást sem vett erről, hanem azért, hogy az én lelkiismeretem jobb legyen’. Eléggé nagy port vert fel, tudom, Németországban is jelentek meg híradások arról, hogy valaki tiltakozott az ellen, hogy Vlagyimir Putyin a Debreceni Egyetem díszpolgára legyen. De mi az Istennek választották meg? Hogy jutott ez eszükbe? Ez az, ami engem a debreceniségben zavar, ez a konformizmus. Senki nem állt föl a rektori tanácsülésen, hogy ’gyerekek, mi köze van Putyinnak a tudományhoz, miért akartok ti ilyesmit?’. Ha az Orosz Tudományos Akadémia elnökét választják díszpolgárnak, azt én értem. De Putyin hogy jön ide? Ez volt az én bajom.

Vajda Mihály

Ezért döntött úgy, hogy ilyen határozottan tiltakozik a döntés ellen, vagy ebben az is benne volt, hogy egy kifejezetten autoriter vezetőnek szavazták meg ezt az elismerést?

Ha nem lett volna egy autoriter vezető, akkor ez soha senkinek nem jutott volna eszébe. Gorbacsovot senki sem választotta volna meg. Putyint az oroszok imádják, pont úgy, ahogy Sztálint is imádták: erőteljes, határozott, megmondja, hogyan kell élni. Nekem egy ilyen nem kell, de hát nekünk is van egy ilyenünk…

Fontosnak tartja, hogy a magyar értelmiség határozottan fellépjen autoriter vezetőkkel, rezsimekkel vagy a Debreceni Egyeteméhez hasonló gesztusokkal szemben?

Mint értelmiségiek nem az a feladatunk, hogy beleszóljunk. Mint polgárok beleszólhatunk a dolgok alakulásába, ha tudunk, de nem érzem ezt egy kifejezetten értelmiségi feladatnak. Ezt én magammal és mással szemben sem igénylem.

Ha ez nem, akkor mi az értelmiség dolga?

A filozófusnál ez egy nehezebb ügy, az összes többinél pontosan meg tudom mondani, mert ezek szakmák tulajdonképpen, még akkor is, ha nem hiszem, hogy a humán szakmákban egyértelmű igazságra kellene törekednie egy történésznek vagy egy irodalmárnak. Egy filozófus mit csináljon? Próbáljon valamilyen módon filozófiát művelni. Azért fogalmazok így, mert ma már egyértelműen úgy hiszem, hogy ezt százféle módon meg lehet tenni. De filozófiát tessék művelni, és ezt ne tessék összekeverni a politikával. A filozófia nem politikai diszciplína, a marxista filozófiával pontosan az volt a probléma, hogy politikai ideológiává vált, arra használták, hogy alátámassza a politikai rezsimet. Az értelmiségnek annyira kell politizálnia, mint bármely öntudatos állampolgárnak. A világ politikai alakulása a lakosságon múlik. Itt van a baj a kelet-európai lakossággal: a nyolcvan százalékának eszébe nem jut, hogy bele tudna szólni a dolgokba. Márpedig, ha a nyolcvan százalék nem szól bele, abból soha nem lesz demokrácia.

Az értelmiségnek azért nagyobb az eszköztára a beleszólásra.

Világos, mert tud írni meg beszélni, ezt csinálja is, miért ne. Bizonyos pillanatokban egészséges is, ha ezt csinálja. De ne keverje össze ezt a szakmai tevékenységével.

Debrecen és Szeged mellett Egerben is tanított. Összehasonlítható-e Debrecen és Eger felsőoktatása, a két város hangulata, mentalitása?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, és nem valószínű, hogy értelmesen tudok rá válaszolni. Az egri csak néhány éve egyetem, előtte főiskola volt. Mint főiskola a presztízse sokkal alacsonyabb volt, mint az egyetemé. Az Eger környékéről származó okosabb gyerekek, akik adtak magukra, ők Debrecenbe akartak menni. Arról, hogy ma mi a helyzet, felelősséggel nem tudok nyilatkozni. Még valami: nem jelentéktelen professzorok mentek át tanítani Debrecenből Egerbe. Nem magamra gondolok. A szellemiséggel kapcsolatos kérdésre nem tudok válaszolni, ehhez túlságosan külső szereplő voltam ott.

Miért mentek át a debreceni professzorok Egerbe? Mi vonzotta őket?

Nem tudom, erről őket kell megkérdezni.

Jó az a rendszer, amelyben jelenleg tanítják a filozófiát Magyarországon? Ha tehetné, ön min változtatna?

Mi az a rendszer? Mindenhol egyformán tanítják? Ezt én nem tudom megmondani. 2005-ben emeritáltam. Időnként még elmegyek a volt intézetemmel Síkfőkútra. A beszélgetéseink alapján úgy érzem, hogy nagyon nem változott a tanításhoz és a tanuláshoz való viszony. Van egy Takács Ádám nevű, Debrecenben felnövekedett fiatalember, aki nem filozófusnak, hanem eszmetörténésznek tekinti magát. Pesten végzett filozófiát, aztán Párizsban doktorált, de gyakran bejárt hozzánk kurzusokra. Egyszer együtt utaztunk a vonaton, és amikor megkérdeztem, milyen Pestre járni filozófiára, azt mondta: aki egy jó kiképzést szeretne kapni, annak a legjobb, ha mindkét helyre jár, Pestre és Debrecenbe is. Pesten rettenetesen sok tárgyi tudást követelnek meg, Debrecenben pedig megkövetelik a gondolkodást. Ha ezt mindkettőt tudja, akkor lesz belőle valaki. Kétségtelen, hogy mi a hallgatóinktól nem követeltük meg, hogy mondják fel A tiszta ész kritikáját. Ugyanakkor azok a hallgatóink, akik megtanultak filozófiailag gondolkodni, ők később elsajátítottak sok tárgyi tudást a filozófia történetéről. Valószínűleg mindkét oldalról meg lehet fogni ezt a dolgot.

Vajda Mihály

Az egyetemek alapítványi átalakítása változtathat a jelenlegi helyzeten? Lát arra lehetőséget, hogy az oktatás hangsúlyai áttolódjanak a tárgyi tudás vagy éppen ellenkezőleg, a gondolkodás tanítása irányába?

Most mit mondjak erre? Tudni nem tudok semmit. De ha megnézem azt az egyetlen helyet, ahol mozgalom lett ebből, az SZFE-t, akkor azt kell mondanom: ők valószínűleg átlátták, hogy abrichtolni akarják őket, nem hagyják őket kibontakozni. Én is attól félek, hogy ezek a kuratóriumok majd egy szigorú, a tárgyi tudásra koncentráló koncepciót fognak képviselni: ne locsogjunk-fecsegjünk, hanem tanuljunk.

Minek köszönhető, hogy a fontosabb publikációinak többsége abban az időszakban keletkezett, amikor Debrecenben tanított? A városnak volt ehhez bármilyen köze?

A városnak nem hiszem, hogy volt köze hozzá, az egyetemi tanításnak viszont igen. Az egyetemi filozófia tanítás fontos szerepet játszott a gondolkodásomban. Sok mindent azért tudtam viszonylag gyorsan megfogalmazni, mert tanítottam. Természetesen más okai is voltak ennek, sokáig nehéz életet éltem, pénzt kellett keresnem a filozófián kívül álló módokon. Ilyen volt a fordítás például, ami ugyan szellemi tevékenység, de soha nem éreztem az igazi, saját métier-mnek. Nem abban az értelemben függnek össze az írásaim a tanítással, hogy arról publikáltam volna. Maga a tanítás mint folyamat, a kommunikáció fiatal emberekkel nagyon is arra ösztönzött, hogy megírjak dolgokat. Természetesen azáltal, hogy léteztem a magyar filozófiában, több felkérést is kaptam innen-onnan, folyóiratoktól. Ha megnézi az 1990 utáni publikációimat, egyértelmű, hogy én nem írtam könyveket. A legkülönbözőbb típusú tanulmányokat és esszéket írtam. Egy idő után rájöttem, hogy ’te jó Isten, mást és mást, de mindig ugyanúgy gondolom végig, ebből érdemes lenne egy könyvet összehozni’. A könyveim többsége így készült. Nem mindegyik, mert van egy kis könyvem, ami a debreceni Határ Könyveknél jelent meg, amiből a Latin Betűk kiadó lett. Gulyás Gábor, aki egy mozgékony, jó szervező, miután a Határ című folyóiratot újraélesztette...

Milyen folyóirat volt ez?

Az egy egyetemi hallgatók által iniciált folyóirat volt, közte egy-két jó írással, de ahogy egy ilyen folyóiratnál szokásos, a többsége nem biztos, hogy olyan jó volt. Gulyás Gábor a kilencvenes évek elején eldöntötte, hogy átveszi a Határt és csinál belőle egy olvasható folyóiratot. Az egyik legjobb irodalmi folyóiratot csinálta meg, de csak egyszer sikerült neki pénzt szereznem, másodszorra már nem, mert a pénzosztó helyek, kuratóriumok furcsállották, hogy egy egyetemi hallgató egy irodalmi folyóirat főszerkesztője akar lenni. Nem nagyon örültek annak, hogy a folyóirat létezik, aztán szépen el is halt. Gulyás nem hagyta magát, alapított egy kiadót, amit Határ Könyveknek nevezett el, később pedig átnevezte Latin Betűknek. Elég sok jó könyv jelent meg itt, köztük egy fehér füzetecském, Mit lehet remélni? címmel Fehér Ferencről. Szerintem egy nagyon jó könyv, csak a kutya se vette kézbe. A Jelenkornál is megjelent egy vékony, füzetjellegű esszégyűjteményem. Öt szövegből áll, mindegyikben szerepel Platón Phaidroszának az a bevezető része, ahol Phaidrosz piszkálja Szókratészt, hogy hogy is van ő a mítoszokkal. Ebből a végén kijön egy érdekes szöveg, amit én mind az öt esszébe belevettem. Ez is egy megtervezett könyv volt, de a többi nem. Összejöttek esszék, végiggondoltam valahonnan nézve a világomat, és úgy gondoltam, hogy kiadhatom ezeket az esszéket együtt.

Tudatosan választott kiadókat a publikációihoz?

Nem. A Határ Könyvek úgy jött, hogy Gáborral minden nap találkoztam az egyetemen. A Jelenkortól pedig jelentkezett Csordás Gábor, hogy adok-e neki valamit. Jelent meg valami Aczél Géza sorozatában is. Hosszú ideig bárhol hajlandó voltam kiadni.

És önt is bárki hajlandó volt kiadni?

Hát, egyszer nagyon boldog voltam, mert egy írásomra azt mondták, hogy rossz, és nekik nem kell. Ebből azt következik, hogy a többi jó, mert mindig elfogadták őket. Igen, bárki hajlandó volt kiadni, egy ideig vezető figurája voltam a magyar filozófiai életnek. Nem azt mondom, hogy mindenki szerette, amit csinálok, nagyon nem. Azok, akik a filozófiát tudományként szerették volna művelni, elsősorban Pesten, ódzkodtak tőlem: ’nagy kókler, összevissza halandzsázik, nem irodalom, még kevésbé filozófia’. A kiadóknak viszont tetszett.

1998-ban mégis csak kapott egy Széchenyi-díjat. Pontosan miért kapta?

Miért nem kérdez valami könnyebbet? Fogalmam sincs, biztos utána lehet nézni.

Ha ma kapna egy ilyen elismerést a mai magyar államtól, átvenné?

Ez egy olyan kérdés, amire nagyon könnyű válaszolni, mert nem fogok a mai magyar államtól ilyen elismerést kapni. Nem venném át. De nem szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy ’nekem ne adjanak’, amikor eszük ágában nincs adni. Ha akkor mondanám, hogy ne adjanak, amikor eszük ágában lenne adni, az más lenne. Könnyű ezt mondanom, de nem fogadnám el.

Az oktatás és a publikálás mellett 2000-től az MTA Filozófiai Bizottság elnöke, 2005-től pedig az MTA Filozófiai Kutatóintézet igazgatója is volt. Hol helyezné el az akadémiai munkáját a pályafutásán belül?

A Filozófiai Bizottságot mindig ismert és elismert filozófusok vezetik, ennek nincs különösebb jelentősége, annak ellenére, hogy én komolyan vettem mint funkciót. Megmondom, elsődlegesen mi történik ezekben a bizottságokban: amikor valaki beadja a nagydoktori disszertációját, akkor ezek a bizottságok ezt jegyzik, kijelölnek két opponenst, akiknek nem az a feladatuk, hogy megnézzék a disszertációt, hanem különböző szempontok alapján azt vizsgálják, hogy megfelel-e az illető habitusa a nagydoktori követelményeknek. Én annak idején egyrészt azért hadakoztam, hogy ezek a követelmények legyenek kevésbé formálisak, hiszen egy kis ország kis szakmája vagyunk, mindenki tudja, hogy ki mit csinál. A túlzott formalitás sokaknál megakadályozza, hogy beadják a disszertációjukat, mert nincs kedvük ilyen-olyan pontok után rohangálni.

Mit sikerült elérnie a hadakozással?

Egy valakit nem tudtam átverekedni.

Ki volt az?

A nevekkel bajban vagyok. Nem mintha az illetőt nem becsülném. Nem úgy filozofált, mint ahogy én teszem, de számomra ez soha nem akadálya annak, hogy becsüljek valakit, hiszen nem csak egy féle módon lehet filozofálni. Na, a szakfilozófusok szemében engem ez a mondat már kóklerré tesz. Megkérdezném ezeket a drága szakfilozófusokat, hogy kezdve Thalésszel és befejezve Derridával egyformán filozofáltak-e a filozófusok. Valahogy kidumálják magukat ebből az egészből, de a filozófia alapjában véve nem egy szakma. Érzik, hogy ha én azt mondom, hogy sokféleképpen lehet filozofálni, sokféle filozófiai igazság van, akkor én megfúrom a filozófia tudományos státuszát. Ők filozófiatudományt akarnak művelni. Attól félnek, hogy ha jön egy ilyen pasi, mint ez a Vajda, és kimondja valamennyiünk közös titkát, hogy ez nem úgy tudomány, mint mondjuk a fizika vagy a biológia, de még úgy sem, ahogy a történettudomány vagy az irodalomtudomány, akkor kiebrudalnak minket az Akadémia berkeiből.

Ez reális veszély?

Nem úgy reális veszély, hogy holnapután ez be fog következni, de a „komoly” tudósok végtelenül lenézik, nem tartják fontosnak. Holott amikor Széchenyi István gróf pénzt adott az Akadémia megalapításához, akkor azt mondta, hogy ez legfőképp a magyar kultúra, irodalom és nyelv művelésére való. Azóta ez már mellékessé vált, a szaktudományok játsszák benne a legfontosabb szerepet. Na ez volt a filozófiai bizottsági elnökség. Nem egy különleges pozíció, időnként valaki, akinek ismerik a nevét, azzá lesz.

És a Filozófiai Kutatóintézet?

Az egy bonyolultabb történet volt. Új igazgatói pályázatot kellett kiírni, de valahogy nem sikeredett. Összejött egy informális grémium, négyen ott ültünk, azt mondták, hogy vagy Nyíri Kristóf, vagy én legyek az elnök. Végül engem neveztek ki másfél évre. Nagyon furcsa ezeknek a bölcsész intézeteknek a sorsa. A szocializmus idején alapították őket, arra szolgáltak, hogy kellett egy hely az olyan filozófusoknak, akiknek nevük volt, ismertek voltak, de nem engedték belépni őket az egyetemre, mert megrontják az ifjúságot, mint Szókratész annak idején.

El lehetett dugni őket.

El lehetett oda dugni. Rendelkeztek is afelől, hogy az igazgató engedélye nélkül semmit nem publikálhatunk. Volt egy olyan igazgató, aki minden alkalommal, ha odaadtam neki egy írásomat, a hóna alá fogta, és berohant vele a pártközpontba: ’tessék, nézzétek, ezt adta ide a Vajda, mit csináljak vele?’. Mire állítólag azt mondták neki: ’elvtárs, téged azért neveztünk ki igazgatónak, hogy döntsél ezekben a kérdésekben, nem postásnak’. Egyébként nem engedélyezték ezeket a szövegeket, bekerültek az 1973-as határozatba mint jobb- és baloldali antimarxista szövegek. Ilyen igazgatóra 1990 után már nem volt szükség. Én próbáltam egy olyan koncepciót kidolgozni az intézetre, hogy legyen egy közös elképzelésünk arról, mit akarunk csinálni…

Lehet egy közös irányvonalat megszabni? Korábban említette, hogy mekkora ellentét volt ön és a szakfilozófusok között.

Eszem ágában nem volt irányvonalat megszabni. Témát. Például: mi az, hogy gondolkodni? Erről aztán egy szakfilozófus mást mond, mint egy másfajta, kontinentális jellegű filozófia művelője. Nem akartam a munkatársi gárdán sem alakítani, annak ellenére, hogy voltak ott olyanok, akik az én megítélésem szerint nem alkalmasak filozófiai szövegek előállítására. Később ki akartak nevezni három évre, de valahogy megromlottak a viszonyok, egy év után pedig azt mondták, hogy köszönik szépen, és kineveztek mást. A filozófiával mindenütt baj van. Mi a filozófia? A művészethez hasonló funkciója van, próbálom én ezt megfogalmazni, de nagyon nehéz. A tudósok nem szeretik az ilyesmit. ’Mondd meg világosan: mi a célja a filozófiai tudományosságnak?’ Meg tudom én ezt mondani: gondolkodásra nevelni. Na de azt hogy kell?

Ha a tudósok és a politikusok nem, akkor kik szeretik a filozófiát? A filozófusokon kívül persze.

Én. Ja, hogy rajtam kívül? Azt nem tudom. Valószínű, hogy intelligens, olvasott emberek közül sokan vannak, akik szívesen olvasnak filozófiai szövegeket. Nem túl komolyakat, nem túl nehezeket, de azért akadnak. Hogy ezek mind a barátaim, az egy másik kérdés.

Szűk rétegnek szól a filozófia?

Szűk rétegnek. De miért, a jelentős irodalom nagyon széles körben olvasott? Nem hiszem.

Hogyan élte meg, hogy elvették az MTA kutatóintézeteit?

Én akkor már parkolópályára voltam téve mint vén nyugdíjas. Nagyon dühös voltam, bár máig sem tudom, hogy mi lett a folyamat eredménye. Nem az a probléma, hogy ki tartja fönn, ki finanszírozza, hanem az, hogy állami döntéssel akarnak mások élete fölött rendelkezni. Ez nem jó. Miért nem azokat kérdezik, akiket érint a döntés? Nekem ez volt a bajom.

A tudományos elit mindent megtett azért, hogy megakadályozza a kutatóintézetek elvételét?

Erre nem tudok válaszolni. Mi az a minden?

Tehettek volna többet?

Ebben az országban az emberek nagyon óvatosak. Azt mondják, hogy ’nekem gyerekeim vannak, nem tudok akármeddig elmenni’. Az intézetigazgató nem tud lemondani, mert akkor az új igazgató úgyis támogatni fogja az átsorolást. Most az egyetemeket privatizálják, de nem is értem, hogy miért nevezik privatizálásnak, mikor az állam által kinevezett kuratóriumok fogják őket irányítani. Miért volt a mára szétrohasztott SZFE kuratórium alá helyezése privatizálás? Vidnyánszky nem privát ember, hanem a kormány jelöltje. Zűrös és zavaros ez az egész kulturális világ, és nagyon rossz, nagyon nehéz, amikor úgy működik a kultúra, hogy a kormányzat utálja. Lássuk be: utálja, amit mi kultúrának nevezünk. A tudományt szereti, bár furcsa, hogy Palkovics ezt úgy definiálja, hogy a tudomány az, ami pénzt hoz a konyhára. Na most a filozófia még senkinek sem hozott pénzt a konyhára, de a humántudományok sem. Ezzel szemben a történelmet és az irodalmat mégis elfogadja a rezsim. Miért fogadja el? Mert a történelem és az irodalom szükséges ahhoz, hogy a történelmi emlékezetet az általuk kívánt irányba formálják. A filozófia ettől sokkal szélesebb módon foglalkozik az emberi gondolkodással, és ettől ők félnek. A filozófia kritikus tudomány. Az én definícióm szerint a filozófia feladata, hogy mindenre, amit evidenciának tekintenek egy adott pillanatban, egy adott környezetben, kérdezzen rá. Kérdezzen rá, ha azok jogi szabályok, tudományos állítások, politikai állítások, vagy bármilyen más formában fogalmazódnak meg. A rákérdezés nem azt jelenti, hogy cáfold meg, de ők nem értik a különbséget. Pedig nagy a különbség.

Az elmúlt években számos olyan esetet láttunk, amelyekből úgy tűnik, a hatalom nem szereti a kérdéseket. A Parlamentben például folyamatosan szűkítették az újságírók terét.

Persze. Mindent tudnak, és aki rákérdez, az kekeckedik és beléjük akar rúgni. Ők aztán előállítanak egy olyan szituációt, ahol ez végül igazzá válik.

Megélte már több nagy rendszer összeomlását is. Ezek mind viszonylag gyorsan mentek végbe, és magukkal hoztak egy katarzist. Az emberiség most egy lassan lezajló összeomlással, az ökológiai válsággal néz szembe. Elmaradhat a katarzis? Mi lehet az elhúzódó válság következménye?

Erről nagyon nehéz beszélni, mert ezek generációkon átívelő problémák. Az én életemben nem fog bekövetkezni az ökológiai katasztrófa, én még fogok levegőt kapni, én még fogok találni olyan álló tóvizeket, amikbe bele lehet menni egy kicsit pancsolni. Sokan azt mondják, hogy ez olyan, mint az apokalipszis, elmondják, hogy minden korszakban voltak apokaliptikus elképzelések, nem feltétlenül fog ez bekövetkezni, nem kell annyira komolyan venni. Szerintem komolyan kell venni. Az a fajta globális világgazdaság, ami ma működik, és amelynek bizonyos értelemben az alapvető működésmódja, hogy egyre jobban bővíti magát, ez a világot egyre jobban maga alá gyűrő termelés túl sok ennek a Földnek. Egyszerűen erről van szó. Hirtelen megugrik a népességszám is, ami nagy probléma, hiszen a megnövekedő népességnek pedig élelmiszert, tiszta ivóvizet, levegőt kell biztosítani. A politikusoknak sokkal jobban végig kellene gondolniuk, hogy valóban van-e ilyesmiről szó. De a politika a mai globalizált világban a pénztől és a gazdálkodástól függ, a pénz birtokosai és a fő gazdálkodók pedig nem törődnek ezzel, mert ők a pillanatnak élnek. Most lehet azt mondani, hogy akkor nem lehet a pillanatnak élni. Én azt mondom, hogy lehet, de vannak gyerekeink, unokáink, dédunokáink, akiket én még ismerek, és szebb életet kívánok nekik, minthogy fulladozzanak a megromlott levegőben, és ne tudjanak fürdeni menni a természetes vizekbe.

Számít arra, hogy ez a globális válság magával hozhatja a filozófusok társadalmi felértékelődését? Hiszen egy olyan korszakba léptünk bele, amelyben talán minden eddiginél nagyobb szükség van az evidenciákra való rákérdezésre.

Igen, azt hiszem. De lehet, hogy másfajta filozófusok fognak benne működni. Olvasok ezt-azt, ami a kezembe kerül, ilyesmiről szóló filozófiai szövegeket. Például az önjáró autókról olvastam nemrég németül. Kifejezetten érdekes írás volt arról, hogy addig rendben van, hogy ezek az autók elműködnek sofőr nélkül is, de hogy tudnak ezek az autók krízishelyzetben döntést hozni. Erre a totális automatizáció hívei azt válaszolják, hogy a sofőr sem tud feltétlenül helyes döntést hozni, és ez nem biztos, hogy jobb, mint egy automata döntési rendszer. Nem tudom. De ezekről kezdenek filozofálni. Lehet, hogy a kontinentális filozófia át tud nőni ebbe a jövőképbe. Itt egy pillanatra megállok. Nem hiszem, hogy a filozófiának a jövőt illető jóslatok megtétele lenne a feladata. Marxnak nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy eddig a világot csak magyarázták, ezentúl meg is változtatjuk. Láttuk a kommunizmus kapcsán, hogy mi történik, ha a megváltoztatási szándék átnő ideológiává. A filozófiának nem szabad meghatározott társadalmi jövőképeket megalapozni akarnia. Kérdezni kell. Ha valaki jön egy társadalmi jövőképpel, rá kell kérdezni: ’azt meggondoltad, hogy…’

Kik kérdeznek most a legizgalmasabban?

Én már egy öreg jószág vagyok, nem nagyon nézem a fejlődést az én területemen sem. Rosszul látok, örülök, ha egy kis szépirodalmat tudok olvasni. Hiba, de erről fiatalabbakat kérdezzen.

Mivel tölti az idejét a szépirodalom olvasásán túl? Gondolkozik még nagyobb témákon?

Nagyobb témákon már nem. Látom, hogy mi folyik a világban, ezen kicsit töröm a fejem, de nem gondolom, hogy ehhez én valami igazi, mélyenszántó hozzájárulást tudok adni. Örülnék, ha lennének ilyenek fiatalabbaktól. Sok zenét hallgatok, sokat olvasok, és ha felkérnek valamire, irkálok is. Rövidebb, előadásszerűbb szövegeket írnék, és lehet, hogy ezek között lesz olyan, amiről én azt állapítom meg, hogy már máshogy látom a dolgokat, mint öt évvel ezelőtt. Ilyenkor szoktam felébredni: amikor észreveszem, hogy másképp látom a dolgokat, mint pár évvel ezt megelőzően.

(A fotókat Vajda Mihálytól kaptuk. Köszönjük!)

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.