fizetett politikai hirdetés fizetett politikai hirdetés
fizetett politikai hirdetés

A SZÓLÁS JOGÁN

Gyermekvédelemnek álcázott választási kampány

El kellene dönteni, mi a fontosabb, a sokat hivatkozott gyerek védelme, jólléte vagy egy álszent, ostoba kormány egója.
Debreciner

„Ez jó mulatság, férfimunka volt.” Izzadtak a törvénykezők – bűzlik is tőle rendesen –, hogy összetákoljanak egy törvényt. Bele kellett szuszakolni az összes elfojtott vagy nem is titkolt lelki nyomorukat.

Bő egy évvel azután, hogy a csúnyán lebukott Kaletát hazamenekítették, jól bíróság elé állították és példásan meg is büntették (kőkemény 540 ezer jó magyar forintra és egy év felfüggesztett börtönbüntetésre) – épp csak a buksiját nem simogatták meg –, hoztak egy törvényt a pedofília (és akkor már egyúttal a homoszexuálisok, transzneműek) ellen. Ami az előzményt tekintve annyit ér, akár a szarnak egy pofon. Színjáték. Kaleta a legkényelmesebb foteljában ülve nézi és röhög a markába. Miután a nép érzékenyebb, toleránsabb része felhördült, elnevezték gyermekvédelmi törvénynek. Vannak ugyanis kulcsszavak, amik hallatán a pavlovi reflexnek működnie kell. A gyermek is ilyen. Mi sem természetesebb, mint, hogy a gyerekeket meg kell védeni. De mitől is?

A gyerekeknek jogaik vannak. Akárcsak mindenki másnak. Már icipici embrió korukban. Terhességmegszakítás? Fúj, gyilkosság, stb. Nézzük csak. Tegyük fel, senki nem jókedvében vetet el egy gyereket. Vannak orvosi esetek, amikor olyan súlyos károsodással jönne világra az a gyerek, ami - most tegyük félre a szülő szempontjait - magának a gyereknek lenne borzasztó, és egy ki tudja meddig tartó, életnek nem igazán nevezhető vegetálásra kárhoztatná. Gondolom, a népesedési problémát nem így akarná megoldani egyetlen normális kormány sem. Vegyünk egy másik esetet: szimplán felelőtlen, gondatlan volt az, akiben megfogant az új élet. A leendő gyereket a háta közepére kívánja púpnak. Ha mégis megszüli, nem lesz benne köszönet. Ha megtartja, és a gyerek egy életen át érzi, hogy őt nem akarták, nem várták, azért, ha árvaházba kerül, azért. Lehet, hogy mindössze a lehető legrosszabbkor, legbonyolultabb körülmények közt jön egy terhesség. Van ilyen, bárki bármit is mond. Hadd döntse el az, akinek a méhében van, hogy meg akarja-e tartani vagy sem!

Lehet nyugodtan ítélkezni, hiszen az nálunk nemzeti sport.

Lehet egy terhesség nemi erőszakból is. Ha ott nem lenne elég a nőnek a borzalom, amit át kellett élnie, még legyen is valami, ami folyamatosan emlékezteti rá. Lehet megtiltani az önrendelkezést ezen a téren, de annak beláthatatlan következményei lesznek. Az illető illegális abortuszra megy. Titkolja terhességét, majd megöli újszülöttjét. A jobbik kimenetel, ha az illető beteszi egy inkubátorba a babát.

A gyereknek joga van szülőkhöz. De nem akármilyenekhez. A szülővé váláshoz nem kell jogosítvány, engedély, IQ-teszt, alkalmassági vizsgálat. Utóbbi csak a nevelőszülőknek és az örökbefogadó szülőknek követelmény. Így aztán kinek milyen jut. A szerencsésebbek minden szempontból ideális helyre születnek. Szeretettel várják őket, gondoskodnak róluk, biztonságos otthonban nőhetnek fel, törődnek velük, finomakat, egészségeseket esznek, nem szenvednek hiányt semmiben, sok kellemes élményben lehet részük, amíg felnőnek.

De ne szaladjunk ennyire előre. Hiszen a gyermekvédelemnek nem a születéstől kellene kezdődnie (és most nem a terhesség mindenáron való megtartására gondolok). Ha annyira fontos a gyermekek védelme, akkor biztosítani kellene, hogy egy egészséges, nyugodtan kiviselt terhesség végén, idejében jöjjön világra az a magzat. Ahhoz, hogy az anya nyugodt legyen, biztonságban kéne éreznie magát és magzatát.

Vajon biztonságban érzi-e magát az az anya, akinek a létbiztonsága törékeny, a lakhatása bizonytalan (albérlet, stb.), akinek még egészségesebben kéne táplálkoznia, mint máskor, de a fizetése ezt nem nagyon teszi lehetővé?

Most sem sok a pénze, amikor meglesz a pici, még kevesebb lesz. Tudom, ez „odafent” hihetetlennek tűnik, de bizony sok ilyen van. Az anya - ha van munkája - dolgozik, ameddig tud vagy az orvosa engedi. A munkahelyre el kell jutni valahogy. Aki autóval jár, annak megvan az adrenalin. Aki tömegközlekedik, annak is. Csak ő még ki van téve annak is, hogy az amúgy sem sűrűn járó, tömött járműveken ácsoroghat. Mert az emberek egy része baromi önző és bunkó. Hiszen nem a lustaság miatt kéne leülnie egy kismamának, hanem biztonsági okokból. Aztán a munkahelyen jó esetben nem éri sok stressz a kismamát, rosszabb esetben igen. A helyzeten nem javít az sem, ha a kismama dohányzik. Tudják, hogy ártalmas a babának is, mégis. Sok gyereknek már ebben az időszakban eldől sok minden, ami hatással lehet a későbbi életére.

Különböző párkapcsolati konfliktusok is stresszelhetik az anyát. A terhesség egy minden szempontból új helyzet, amihez alkalmazkodni kell. Már a híre sem egyforma érzelmeket válthat ki mindkét félből. Egy esetleg amúgy sem túl jól működő kapcsolatban pedig újabb gondokat hoz felszínre. De kell a gyerek, különben sose lesz saját lakás. Meg már a házasság is kedvezményeket hozott.

Vegyük azt az ideális esetet, hogy a kismama egészséges, a terhessége is rendben van. Van lakás, elegendő pénz a baba várására, fogadására kellemes környezetben, boldog párkapcsolat, szeretet, hűség. A baba rendben világra jön, egészséges. Jöhet a szoptatás. Újabb elvárás az anya felé. De semmi baj, mert van Szoptatást Támogató Nemzeti Bizottság.

A gyereknek eleinte az éltető anyatejre van igazán szüksége, tiszta pelenkára és egy kényelmes fekhelyre. Ahol nincs melege és nem fázik. Hogy milyen puccos ruhái vannak, milyen fancy az OÁ rendszámú első járgánya, hány szólamban játszik a kiságya fölötti kütyü, nem biztos, hogy érdekli. Anyja hangja, megnyugtató testmelege sokkal fontosabb számára. Törődést, szeretetet igényel.

Vajon egy árvaházban mennyi ideje jut egy mégoly elhivatott gondozónak egy-egy gyerekre?

Pedig joga van hozzá a gyereknek, és bizonyára igényli is. Jó, jó, sorban állnak az örökbefogadni vágyó szülők. De azért lehetőleg ne egyedülálló legyen már vagy azonosnemű pár. Az nem mutat olyan jól a dicsőségtáblán, meg különben is, az nem „Isten szerinti” (nem saját alkotás, valahol olvastam) család. Esetleg el kéne dönteni azt is, mi a fontosabb, a sokat hivatkozott gyerek védelme, jólléte vagy egy álszent, ostoba kormány egója.

Telik az idő, eljön a bölcsőde-óvoda ideje. Kell a gyereknek a közösség, azt mondják. Kell, valóban, de nem akármilyen. Jó esetben otthon megszokja, hogy szinte körülötte forog a világ, érte bárki bármit bármikor. Aztán szembesül vele, hogy osztoznia kell a dajka nénik, az óvónők figyelmén más gyerekekkel. Akikkel persze, barátkozni, játszani, jókat nevetni is lehet. És persze, akik akár csúfolhatják, bánthatják is. Az iskolában ez már fokozódhat is. Tőlünk nyugatra (tudják, az a hanyatló égtáj) már felismerték ez utóbbiak (bullying) rendkívül káros hatását. Itt olyan fontos a gyermekvédelem, hogy ennek komoly figyelmet nem is szentelnek.

Aztán a szülő hordhatja esetleg pszichológushoz a gyerekét, hogy meg tudjon birkózni ezekkel a helyzetekkel.

Vagy elviszi máshová. Ahol vagy jobb lesz, vagy kezdődik elölről minden, csak más emberekkel. Még rosszabb, ha a gyereknek nem is a társaitól kell elszenvednie ezeket a megpróbáltatásokat, hanem magától a pedagógustól, akinek pedig épp az lenne a feladata, hogy megvédje a gyereket, hogy leszerelje a bántalmazókat. Elég sok rossz példa után azt gondolom, bizonyos pályákon – ilyen a pedagógusi is – szükség lenne alkalmassági vizsgálatra. Nem (csak) a diploma teszi a pedagógust.

A kormány szerint ezek bizonyára nem jelentenek sem veszélyt, sem gondot. Vannak viszont szakemberekből álló csoportok, akik még épp idejében közbe tudnának lépni, és a gyerekeknek mindig az adott életkorhoz igazítva tartanának érzékenyítő, elfogadás-támogató előadásokat, foglalkozásokat. Hogy ne fajuljon el a dolog odáig, hogy egy gyerek egész életére lelki sérült lesz, netán eljut akár az öngyilkosságig is.

Mi mindenért is lehet csúfolni, kirekeszteni, piszkálni valakit? Nos, a sor akár a végtelenségig folytatható lenne, de az igazi bántalmazóknak mindegy is. Bőven elég, ha valaki szemüveges, alacsonyabb az átlagnál, magasabb az átlagnál, duci, sovány, beszédhibás. Ha ne adj' isten, dadog, az nem menekülhet. Ha szegény, ha nincsenek márkás cuccai, ha megeszi jóízűen azt az ételt, amire mások finnyognak, céltábla lesz. Ha egy vegyes közösségben valaki okos, jó tanuló, az számítson egy jó stréberezésre, akkor is, ha nem egy buzgó mócsing. Ha nem puccos helyen laknak, nem járnak klassz helyekre nyaralni, nincs a legújabb flancos kütyüje, játéka az illető gyereknek, az is ok lehet.

Ha pedig az illető gyerek mindössze más, jobb bele sem gondolni, miknek lehet kitéve.

Nyilván a csúfolódók egy része otthonról hozza ezt a mentalitást, viselkedést. (Vagy, amint már említettem, olykor a pedagógus alázza a gyereket.) De azok az elcseszett felnőttek már szinte reménytelenek. A gyerek viszont még alakítható jó irányba, nem hülye, csak kicsi, de megérti, ha értelmesen mondanak, elmagyaráznak neki valamit. A gyerekeknél még van remény, hogy többé-kevésbé elfogadó emberek lesznek belőlük. Mert esetleg megértik, hogy a másiknak az a „kis cikizés” mennyire fáj, és ha egyszer valamiért őket bántanák, nekik is mennyire fájna. Hiszen, ha jobban belegondolunk, mindenkin lehet fogást találni. Persze, könnyű odafent is tenni a hülyét (néha nem is kell tenni), elfordítani a fejeket, nem venni tudomást ilyesmikről, de ezekért a lelki-fizikai bántalmazásokért valakinek felelősséget kell vállalnia.

És akkor ezeket a szakembereket, akik menthetnék a helyzetet még idejében, kikiáltja a kormány eretnekeknek, propagandistáknak, és olyan vádakkal illeti őket, amiket magára valamit is adó magánember visítva röhög ki, annyira képtelenek. Ezek annyira nem tudnak a maguk elfojtott, látens nyavalyáival mit kezdeni, hogy csak arra tudnak gondolni. És mint Mórickának, mindenről az jut eszükbe, és addig mantrázzák, amíg végül el is hiszik. Valószínűleg nekik is szükségük lenne jó pár konzultációra egy rátermett pszichológussal, aki azt a bizonyos tükröt eléjük tartva szembesítené őket a valódi gondjaikkal. És még az is lehet, hogy megnyugodnának tőle.

De nem, még méregdrága plakátokat is kellett gyártani eme ostobaságuk reklámozására. „Fiatalos” emojikkal. Francokat fiatalos, fájdalmasan, szánalmasan gagyi. Az, hogy ők azon a gyagyás szinten vannak, legyen az ő egyéni szocproblémájuk. Ám azt, hogy a lakosságot is ennyire kiskorúnak nézik, akikkel gügyögve kell kommunikálni, a leghatározottabban kikérem magamnak és sok más - szellemi munícióval gazdagon felszerelt - honfitársamnak.

De még nem maxolták ki a rosszindulatot, az elmeroggyantságot.

Kell egy népszavazás is a gyerekek védelmében. És nincs egy nyomorult pénzügyi szakemberük, akik kiszámolná, mennyi gyerek védelmére fel lehetne használni azt a rahedli pénzt, amit most így szórnak ki az ablakon. Gyerekvédelem, aha, választási kampány csúcsra járatva. Tojnak ezek magasról azokra a gyerekekre, akiknek legnagyobb szükségük lenne a védelemre. Mondjuk, hogy ne haljanak éhen a kilakoltatott családjukkal. Még mielőtt sorra kerülnének a várólistán a nemátalakító műtétre. Komolyan, ennyire idiótákat tartunk sokmilliós fizetésekért? Nem támad minket senki. Röhögnek rajtunk, vagyis, az áldozatokat, az értelmes embereket sajnálják, a kormányon meg röhögnek. Ezeket cirkuszban kéne mutogatni!

Amikor már orvosok, szakemberek tömegével, egybehangzóan leírják, mi a másság oka, eredete, ezek a marhák még mindig fertőzésnek hiszik.

A még butábbak meg gyógyszeres kezelést is adnának rá. Nemzeti hitvallás. Ezekkel? Azt is szégyellem, hogy ők is magyarok. Mert nem kell mindenkinek mindenhez értenie, de azt a kevés agyvelőt meg kéne próbálni hadra fogni, és megpróbálkozni a gondolkodás csodás műveletével.

De tegyük fel, nem éhezik egy gyerek, nem fázik, rendes ruhákban jár, még csak nem is csúfolják. Otthon mindent megkap, amire ott a Mastercard. Csak ne kelljen vele sokat beszélgetni, játszani, meghallgatni a sajátos kis agymenéseit. Mert az fárasztó. Mindene megvan, mit akar még? Esetleg odabújni, esetleg egy kis figyelmet, törődést. Mesét is a laptopon néz, a mobilon rengeteg játék van. Ő meg inkább társasozna egy jót, mint némelyik barátja. Lehet, hogy tucatnyi különórára hordják (sok esetben nem a gyerek érdekében, hanem a szülő egója miatt). Igaz, egyiken sem tud összemosolyogni a szülővel, kiintegetni az edzésről, mert a szülő nincs ott, majd jön. Vagy ott van, de folyamatosan a mobilját nyomkodja vagy mással beszél. Mint otthon, amikor valami izgalmas napi történést akar neki elmesélni. Joga van a szülőkhöz.

A másik gyereknek van ennivalója, viszonylag rendes holmijai, fedél is a feje fölött. Csak bizonytalanságban él. Sose tudni, mikor iszik be annyira a családfő, hogy a házból is kizavarja őket. Nem ellenkeznek, rosszabb lenne, akkor még néhány ütés is kijárna. Akkor aztán szomszéd, rokon, akire lehet számítani. Miért nem jelentik fel? Amikor józan, tök rendes, jófej. És dolgos. Miért nem hagyják ott? Hova mennének?

A gyerek csak álmodik finom ételekről, ajándékokról, szép ruhákról, klassz játékokról, családi programokról. Mint József Attila. De még a Jézuska is csak jólelkű emberek adományaiból tud hozni. Pedig dolgozik mindkét szüleje, közmunkások.

Meg még az állam is odalöki azt a kis alamizsnát, csak ne legyenek szem előtt, ne rontsák a fényesre vikszolt képet, amit kifelé mutatunk az országról.

Azt a gyereket ki védi meg az egészségtelen táplálkozástól? A reményvesztettségtől? Attól, hogy elhiggye, neki ennyi jut, mert ennyi jár. Mert akinek nincs semmije, az annyit is ér. Neki van egy girhes kis macskája az udvaron. Az is csak annyit eszik, amit fog magának meg egy kis ételmaradékot. Vele van sokat, neki pityergi el a baját, neki mesél az álmairól. Ő legalább nem legyint rá, hogy úgyse lesz abból semmi.

A gyereket a saját apja molesztálja. Eleinte azt se tudja, hogy ez most mi, ami vele történik. Hiszen senkitől nem hallott ilyen dolgokat korábban. Ellenkezni nem akar, szereti az apját, nem akarja elveszíteni. Vagy nem mer, mert megfenyegetik, megzsarolják. A lelkére kötik, hogy ne mondja el senkinek. Ha mégis, az esetek egy részében az anya nem hisz neki. Nevelőapánál talán még gyakrabban előfordul mind a molesztálás, mind az anya tettetett vaksága.

Ki védi meg ezeket a gyerekeket, ha a szülő sem?

Ha a szülő nem áll a gyerek mellé? És biztos, hogy csak a molesztáló bűnös? Ki védi meg a gyereket a tulajdon anyjától, aki ki tudja, miért, feláldozza a gyerekét? Vagy bűnrészességért az anya is felelni fog?

A gyerek elmegy a hittanórára, istentiszteletre, misére. Aztán valami külön megbeszélnivaló ürügyén a „szent” egyházfi olyasmiket kezd el csinálni a gyerekkel, ami már nem igazán tartozik a szertartáshoz. A gyerek remélhetőleg elmeséli otthon a történteket, ahol a szülő ideális esetben elhiszi. Aztán felkerekedik, elmegy a szent emberhez, és felszólítja, hogy a mocskos kezét rá ne tegye még egyszer a gyerekére. Vagy feljelentést tesz, kiíratja a gyereket onnan.

A szülők nagy része a 21. században is prűd, jóllehet kifelé nagyon menőnek mutatja magát, de a gyerekkel nem tud bizalmas témákról beszélgetni. Tabutémái vannak. Így aztán sok kislányt még ma is sokkhatásként ér az első menstruáció. Kérdések tömkelege kavarog a fejében. Mit csináljon? Nézze az intimbetét reklámokat, olvassa el az interneten a tudnivalókat? Bizonyára a fiúkat is sok minden foglalkoztatja. Az apák talán elütik a dolgot valami pasis dumával, de egy alapos beszélgetés mindenképp kell.

A szülőknek ilyenkor csak bele kellene gondolniuk, milyen is volt, amikor ők tébláboltak a nemi érés útvesztőiben.

Mindent nem lehet pedagógusoktól, szakemberektől várni. És azok a szülők, akik a saját hagyományos nemiségükről nem tudnak beszélni a gyerekeikkel, mert még az is tabu, hogyan beszélnének vajon a másságról? Jó esetben csak terelik a témát, nem óhajtanak róla beszélni. Rosszabb esetben „kiforrott” és „megalapozott” véleményük van, amit részletekbe menően, a teljes alja szókincsüket bevetve fejtenek ki a gyereknek sűrű fújjogás közepette.

Pedig ma már egyre több szülő szembesülhet ilyen kérdésekkel, hiszen a gyermekeket olyannyira féltő kormányunk közbeszédet csinált a témából, és a 12 éven aluli gyerekek ha akarják, ha nem, úton-útfélen hallják ezeket a dolgokat, látják a plakátok szövegét, olvassák a kommenteket. Igen, bizony, a 18 éven aluliak is, akik 18 évesként regisztrálnak a Facebookra. Onnantól pedig bármilyen felnőtt tartalomhoz hozzáférnek. Hiszen a neten is van egy opció: Elmúltam 18 éves - Nem múltam el. Na, vajon egy kíváncsi gyerek melyikre fog kattintani? Hacsak nincsenek előlük letiltva bizonyos oldalak. Szerintem sok szülő ezt sem veszi komolyan. Ha viszont a gyerek látott valamit és kérdése lenne vele kapcsolatban, a szülő pedig elszégyellősködi a dolgot, az nem jó. Jobb híján a gyerekek egymás közt beszélik meg. Ami lehet, hogy még rosszabb. Ki tudja.

Kérdés persze, hogy egy felvilágosítás vagy csak az életre felkészítés során miket mond egy szülő a gyereknek.

Ha egy kislány abban nő fel, hogy az ő női princípiumának kiteljesedése a házasság-gyerekszülés-konyha háromszögébe van zárva, akkor már eleve nagyon elcsesztek valamit.

Még az is lehet, hogy ő felnőve azért nem akar családot, mert nem kér ebből a létformából. Fiúknak is milyen gyakran mondják: a fiúk nem sírnak, az olyan lányos dolog. És mit érünk el vele? Hogy elfojtja a dolgait, megtanul befelé sírni, és vagy szenved, vagy agresszivitással vezeti le a feszültséget. Felnőttkorára pedig lesz belőle az érzelmeiről beszélni, azokat kifejezni képtelen ember. Mert az nem fiús dolog. Nincs elég lelki nyomorult még ebben az országban? Ezektől a gyerekkorban elkövetett ártalmaktól ki védi meg a gyerekeket?

És ki védi meg a gyerekeket attól, hogy a politikusok játékszerként, biodíszletként használhassák őket kényük-kedvük szerint? A reklámszakemberek nagyon jól tudják, hogy egy cica, egy kutya vagy egy kisgyerek sok ember szívét meglágyítja, és velük sok olyasmit el lehet adni, amit amúgy senki nem venne meg. De, hogy épp azok a politikusok, akik pont a gyerekekre hivatkoznak, az ő védelmükre, ők használják fel őket aljas módon, az felháborító.

Kivezénylik őket, ha jön egy politikus, szalagvágáskor tartóoszlopnak is megteszik, le is térdepeltetik őket, ha kell.

Pedig OV világosan megmondta, melyik az a három eset, amikor magyar ember letérdel: Isten előtt, a hazája előtt és a szerelme előtt. Szerintem meg letérdepel takarítás közben is, ha az ágy alatt keres valamit, ha kertészkedik, ha tornázik, ha elesik. Láttam én már magyar embert részegen térdepelni, pedig se nem imádkozott, se a hazáját nem találta, se a szerelme nem volt ott. OV még kezet is csókolgat kislányoknak. (Igaz, valaki elmondhatná már neki, hogy néz ki egy illendő kézcsók, mert amit ő művel, az nem az.) Ki védi meg a gyerekeket az idejekorán őket érő kormánypropagandától, agymosástól?

A törvénybe aztán jól belefoglalták, hogy a gyerek szexuális nevelése kizárólag a szülőre tartozik, ezt „semmilyen intézmény nem veheti el és át”. A szülőnek „van egy elgondolása a saját gyermeke helyes szexuális neveléséről". Ami nem biztos, hogy a gyereknek is megfelelő. Hoffmann asszonyság nem tartja fontosnak a felvilágosítást csak a felső tagozatos vagy középiskolás diákok számára.

Aranyanyám, szerinted tudsz még újat mondani egy középiskolásnak? Lehet, hogy ő fog téged felvilágosítani.

Nagyon „bölcsen” levitték a tankötelezettség határát 16 évre. Hadd széledjenek szét a fiatalok minél hamarabb! Szóval, mikor tartana felvilágosítást annak a leánykának, aki 14-15 évesen már szül? És vajon miről? Na, most akkor hogy állunk a pedofíliával? Azt a gyereket valaki teherbe ejtette, ugye. Legalábbis, kereszténység ide vagy oda, ma már a szeplős fogantatások idejét éljük. Tizenhat évesen már házasságot köthet egy gyerek. Rózsika, aki 16 évesen házasságot akar kötni, maga szerint még csak az ártatlan pillantásoknál tart? Vagy már meg is fogták egymás kezét a moziban sötétben?

Döntsék már el végre, kiket is védünk és mitől. Esetleg gondolkozzanak el azon is, nem kell-e olykor a saját szülőtől is félteni a gyereket. A homofób, gyűlölködő, kirekesztő. álszent – csak hangzatos lózungokban keresztény – kormánytól viszont mindenképpen.

Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.