fizetett politikai hirdetés fizetett politikai hirdetés
fizetett politikai hirdetés

KÖZTÜNK ÉLNEK

A bohóc

Debreciner

Hajlott háttal ült a fészer alatt egy ócska fotelben, egyik kezében egy doboz sör, másikban a telefonja. Hobot hallgatott, kedvence volt, s közben unott képpel pörgette a Facebookot. Némelyik ismerőse fotójánál meg-megállt, de nem reagált semmire. Három csevegőfül figyelt a jobb sarokban. Az egyik a régi-új barátnője volt, aki Londonban élt, több órás repülőútra tőle. Az üzenetében aggódott érte, mert már egy napja nem jelentkezett, nem írt neki. A másik a lánya volt, aki pánikban írt az apjának, mert a macska a szoba közepére hányt, és nem tudja nyom nélkül eltakarítani a foltot. Az anyja ki fogja nyírni. Főleg a macskát. A szülők válása óta leginkább csak itt kommunikálnak. A harmadik pedig egy haver volt, aki sörözni hívná, hátha visszakapja végre a pénzét, amit kölcsönadott neki pár hete. Senkinek nem válaszolt. Csak dünnyögött magában, dúdolgatott. A lábát nézte. Nem volt rajta cipő. Munka után, ami nagyrészt fűnyírást és szemétkapirgálást jelent a településen, mindig lavórban áztatja hosszasan, hogy ne egye szét teljesen a gomba, és kibírható szaga legyen.

Nézte a lábát, majd a kezét, ami már inkább volt egy munkás keze, mint egy jól menő vállalkozóé. Hátradőlt a fotelben, majd nyomban felszisszent, mert hólyagosra égett a háta az utóbbi napokban. Fényvédőkrémre már rég nem futotta, így marad a parasztbarnaság. Kortyolt a sörből. Ez legalább jólesett, s egy hörpintésre megitta az összeset. Mégiscsak hátradőlt, de csak óvatosan. Becsukta a szemét. Azon gondolkodott, mint mindig az utóbbi időben, hogy hogyan lehet ekkora halom szerencsétlenség. Itt él az anyjával, aki továbbra is gyerekként kezeli, hiába közel 50 éves már. De muszáj elviselnie, különben még fedél se lenne a feje fölött, ahol élhetne. Aztán eszébe jut, hogy feleségül vette élete szerelmét, akitől született két gyönyörű gyereke. Volt egy hatalmas házuk a belvárosban, egy ideig jól menő vállalkozás, kiegyensúlyozottnak tűnő élet. Majd jött a gazdasági válság, a hitelek, az első után a második, a harmadik, majd a hiteltörlesztő hitel, a kölcsönök meg a jelzálog és így tovább. A jóban rosszban sem tartott örökké. Ahogy sokasodtak a bajok, úgy távolodott el tőle a felesége. Aztán egyszer csak nem volt semmi, mindent vitt a bank meg az asszony. Neki semmi sem maradt, csak a teljesen rátelepedő depresszió és a soknullás tartozás, amit élete végéig törleszthet, akkor sem tudná kifizetni. Hacsak...

– Hacsak nem nyernék a lottón! – viccelődött olykor, de most mintha tényleg komolyan gondolta volna, ezért beletúrt a zsebébe: két húszforintos és egy kétszázas figyelt benne.

– Ezzel nem sokra megyek – felkelt a székből és felment a házba. Kintre is jól lehetett hallani, hogy az édesanyja a kedvenc török sorozatát nézi éppen, most lehet észrevétlen. Ahogy benyitott, csendben odalépett a kredenchez és kivett egy ötezrest a nyugdíjas borítékból. Ráköpködött, hozzon neki szerencsét. Gyorsan zsebre tette hát a pénzt, és anélkül, hogy zajt csapna, becsukta maga mögött az ajtót. Belebújt egy papucsba és elcsattogott a közeli postára. Hosszasan nézegette az elmúlt hetek nyerőszámait, hátha talál valami összefüggést bennük, de mivel látta, hogy furán méregetik a dolgozók, mit csinál, hagyta a francba és kért annyi kaparós sorsjegyet, amennyi ebből a pénzből futotta.

– Egy életem, egy halálom – majd az egyik húszassal kaparni kezdett mindenhol, ahol kaparható. Az utolsó cetlinél tartott már, de pár száz forintos nyereménynél még egyik sem mutatott többet. – A szótárban már én lehetnék az illusztráció a szerencsétlennél – kínjában már csak nevetett, még a könnye is kicsordult, amikor meglátta, hogy 5 ezer forintot mutat a nyeremény. A sorsjegyeket visszaadta a postásnak, aki 6800 forintot számolt le neki.

– Ki a kicsit nem becsüli, ugye – mondta zavarában, majd elköszönt. Eldöntötte, hogy az ötezrest visszateszi a borítékba, a maradékot pedig meghagyja.

– Végül is nyertem 1800 forintot, koporsószögre lehet elég – gondolta, de még az is lehet, hogy hangosan is kimondta.

– Jó napot, Manyi néni, szép napunk van, igaz – kurjantott oda a szomszéd özvegyasszonynak, aki furcsállta is, hogy köszönt neki. Nem szokott, mindig csak a földet nézi. Vissza is bökte: jó napot, Tibor.

Belépvén az udvarra talán még énekelt is kicsit, mint aki megkönnyebbült. „Bontják a sátrat, a cirkusz megy tovább. Zampano magyarul mondja: meghalt a bohóc, holnap ki mesél nekünk?” A telefonját letette egy tőkére, mellé leszámolta a pénzt a zsebéből. Valami eszébe jutott, besétált a garázsba megkeresni.

Már sötétedett, mikor az édesanyja keresni kezdte. Kiabált az udvar felé, otthon van-e, de nem válaszolt senki. Óvatosan lesétált hát a lépcsőn, hunyorított, sötét volt már a fészer alatt. A fotelben nem ült senki, mellette viszont ott voltak a fia holmijai: a telefon és egy kis apró. Elindult a kert felé, kereste a lámpakapcsolót, azonban a farakás előtti gerenda alá érve két, élettelenül lógó lábba ütközött. Ijedtében sikítani sem mert, a földön pedig egy bohócálarc feküdt a porban. Tibor gyerekkori jelmezének darabja.

Gubányi Zsófia további írásai itt olvashatók: KÖZTÜNK ÉLNEK

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.