Horrorfilm gyerekcipőben – Post Mortem

A Post Mortem az első magyar horrorfilmként szeretne bemutatkozni, ám a törekvés sajnos csak kísérlet marad. Az idén Oscarra jelölt alkotás bizonyos pontig jól is működne, ha nem akarna annyi látványelemet kipróbálni. Az egész sokkal inkább kísérletezésnek tűnik, mint kísértethistóriának.

A film a 20. század elején játszódik, az első világháború után, amikor a spanyolnátha is szedte áldozatait. Főhősünk Tomás (Klem Viktor), akinek a munkája a halottak fotózása. Mai szemmel ez a „hivatás” már önmagában is kellő félelemfaktort adhat. A 19. századi viktoriánus korban viszont nem volt szokatlan az ilyen fotók készítése, hiszen nagyon nagy volt gyermekhalandóság, az oltások hiánya miatt gyorsan terjedtek a betegségek, és sokan vesztették el szeretteiket. Bizonyos esetekben pedig épp a tetemről készült fotográfia volt az első és utolsó kép is az elvesztett rokonról, ami emlékként maradt meg a gyászoló családnak. A fényképész célja pedig az volt, hogy minél életszerűbben állítsa be a halottat.

Tomás a háborúból visszatérve kezdi el az effajta post mortem fotók készítését. Munkái iránt sokan érdeklődnek, majd találkozik egy kislánnyal, aki elhívja a falujába, mert ott sok a halott. Később kiderül, a fagyott föld miatt nem tudják eltemetni a hullákat. Itt gyorsan megjegyzem, hogy nagyon jól megválasztott a korszak és a helyszín is, illetve főhősünk munkája. A magyaros, falusi környezet, az emberek egyszerű gondolkodása – akár a halál kapcsán – üdítő a filmben.

Facebook

Tomás tehát elindul a faluba fotókat készíteni. A film ezen faktora jól ütemezett, hiszen már önmagában az is iszonytató, ahogy hullákat igazgat a főhős. Megjelennek persze egyéb borzongató dolgok is, éjszakai léptek zaja, sikolyok – amiket már jól ismerünk más horrorfilmekből. Innentől kezdve a film jó néhány horrorklisét bemutat az előbb említetteken kívül is: padlásra mindig fel kell menni, hátha kirúgják alólunk a létrát, a pincébe is lemegyünk, várva, hogy ránk csapják az ajtót. A karaktereknek ez azonban megbocsájtható, mivel kutatják a jelenségek mibenlétét, és szeretnék, ha távoznának ezek az ártó lelkek a faluból. Mondhatjuk, hogy tudatosan kerülnek ilyen kellemetlen helyzetekbe. Hamarosan azonban egyre durvább történések következnek, a szellemek már rángatják is hőseinket, és ez tetőződik ki az alkotás végén kissé eltúlzottan. Az ilyen mozgatások tudnak jól működni, itt viszont inkább úgy néz ki, mintha önként levitálnának a szereplők, nem pedig külső behatásra. Annyira erős mozgások ezek, hogy nehéz komolyan venni vagy hitelesnek találni. Persze egy kísértethistóriától egyébként sem várunk el hitelességet, de itt valahogy tényleg nem finomkodnak a ráncigálásokkal, ezáltal az irracionális mellett, komikusan is hat egy-egy ilyen akció.

Facebook

Nézzük meg a karaktereket, akik többnyire jól lettek megírva! Tamás motivációi általában érthetőek. Egy háborút megjárt katona, aki majdnem meghalt a fronton, a halált választja munkájának. A faluba érkezvén érzi, hogy valami nem stimmel – általa a néző is. Itt még életképes is, nem riadozik feleslegesen, hiszen napi szinten dolgozik hullákkal. Mikor azonban valós veszélyt lát, ott akarja hagyni a falut az események miatt. A másik központi szereplőnk a kislány: Anna (Hais Fruzsina), aki miatt Tomás mégis visszatér. Ő már különösebb némileg, illetve számomra érthetetlenebb, néha zavaró karakter. Elhívja Tomást a falujába, aztán elzavarja – mert miatta lettek ilyen gonoszak a szellemek –, aztán visszahívja. Jó, nézzük el neki, gyerek, nem mindig tudja, mit akar. A hulláktól nem fél, a kísértetektől pedig igen. Árva, és támogatja Tomást a szellemnyomozásban. Összességében számomra annyira kétes figura, hogy jobban féltem tőle, mint a fel-feltünedező árnyaktól. Néhol furcsán derűsen beszél a szellemekről, meg akarja oldani a rejtélyt, de legalább annyira kívülálló ebben a faluban, mint az idegenként érkező Tomás – talán ezért is találnak egymásra.

Facebook

A film (számomra) abszolút kedvenc, logikus karaktere Marcsa, aki Tomás szállásadója lesz. Schell Judit játssza a szerepet, ő a legéletszerűbb a sztoriban. A legjobban talán az a beszélgetés mutat rá erre, amikor Tomás megkérdezi tőle, hogy nem zavarják-e az éjszakai zajok. Marcsa egykedvűen csak annyit válaszol, hogy a férje meghalt a háborúban, a spanyolnátha mindenkit írt, mégis mitől féljen még… Minden kétely nélkül el tudom hinni, hogy ennek a falubéli asszonynak kisebb gondja is nagyobb annál, mint az, hogy érdekeljék őt az éjszaka sikolyok vagy sóhajok.

A gonosz karakterekről még nem beszéltem. Egy horrorfilmben igen fontos szerep az övéké, talán rajtuk múlik leginkább, hogy tud-e horrorként működni a dolog. Sajnos ebben a filmben a gonosz karakterek alapján nem nagyon. Egyrészt a fentebb említett hurcibálások miatt, másrészt mert nem nagyon van motivációjuk, hogy miért gyilkolnak random falusiakat. A történet végén ugyan kapunk valamilyen megfejtést kérdéseinkre, de valahogy mégis hiányérzetünk marad. Több logikai baki van a filmben, amiért az egész szellemesdi súlytalannak tűnik. Értem, hogy nem akarunk mindent a néző szájába rágni, de egy horrorfilmben a gonosznak legalább olyan hangsúlyosnak kéne lennie, mint a főhősnek. Kicsivel kaphattak volna több időt a szellemek sztorijai. Ők árnyékokként jelennek meg, ami nekem szintén sok a jóból. Több horrorfilm operál ezzel a módszerrel, de árnyak nélkül talán jobban működhetett volna az egész.

Facebook

A film összességében játékfilmként megállja a helyét, de horrornak nem merném nevezni. Misztikus thrillernek esetleg, de még ez sem teljesen igaz. A filmnek egyébként vannak pozitívumai, ilyen például az operatőri munka, a zene, a színészi játék. Az alapötlet kifejezetten jó, tényleg tud némi frissességet hozni. A háttérsztori nélküli szellemek eltúlzott jelenetei miatt viszont elvész a jól megválasztott, félelmetes atmoszféra hangulata.

A nyomozás része volt a legszerethetőbb, legrelevánsabb része a történetnek. Hangulatában talán az Álmosvölgy legendájához tudnám hasonlítani (persze Tim Burton látványvilága és Johnny Depp nélkül), az is inkább mese, mint horrorfilm. Ez amolyan magyar népmese: a fényképész meg a kislány, vagy ilyesmi címmel. Ebből a nézőpontból szeretni is lehet. Jó látni azt is, hogy a magyar filmkészítők tudják használni a CGI-os trükköket, de itt feleslegesen sokszor mutatták meg. Itt is igaz, hogy a kevesebb néha több, érdemes lett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a logikára, a történetre, a karakterekre, ezek jobban tudnak működtetni egy horrort – igazából bármilyen filmet –, mint egy fullextrás látványeffekt.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.