Határ-eset – Háború, Lónya, menekültek

Keringenek mindenféle hírek a sajtóban, interneten, amióta a háború kitört a szomszédunkban. Az anyanyelvükön írni alapfokon is alig tudók hirtelen történelemtudósokká, katonai szakértőkké avanzsáltak, és vaskos gyalázkodások közepette osztanák az észt, ha lenne miből. Okos ember persze, megválogatja a hírforrásait, nem a szinte egyenszöveget toló trolloktól nyeri a tudást.
Kosztonyák Katalin

A tudósítók is azért mennek a helyszínre, hogy saját szemükkel lássák a helyzetet, személyesen győződjenek meg dolgokról.
Egy számomra igen kedves személy pár napja gyűjtésbe fogott azzal, hogy el is viszi az adományt oda, ahol szükség van rá. Én meg úgy döntöttem, csatlakozom hozzá. Mi magunk is vásároltunk, és egy szavunkra mások is odatették magukat. Köszönet nekik érte.

Galéria: Ukrajnai menekültek átmeneti pihenője Lónyán (A KÉPRE KATTINTVA MEGNYÍLIK A GALÉRIA)
Kosztonyák Katalin

Szerda (2022. március 2.) reggel el is indultunk Lónyára, ugyanis az volt az információ, hogy vasárnap ott még szinte semmi nem volt a menekülteken kívül. Jóllehet, ha az Orbán által 600 ezer főre taksált menekültáradatra fel voltunk készülve, akkor ez a háború negyedik napján már nem szerencsés dolog.

Amikor a két autóval odaértünk – útközben még rendőri felvezetést is kaptunk a segítőkész egyenruhásoktól –, egy hosszú sor végén álltunk meg. Vegyesen volt mindenféle jármű, a menekültek fogadására berendezett művelődési házban nagy volt a jövés-menés. Mint megtudtuk, akik befelé tartottak, őket a határtól hozták, akik pedig kifelé, azokat egy rövid pihenő után busz szállította Záhonyba, ahonnan a MÁV ingyen viszi őket tovább az ország belsejébe, hogy ki-ki eljusson oda, ahol már esetleg rokonok, ismerősök várják, vagy ahonnan tovább tud utazni esetleg más országba. Egy új „szabály” szerint a bejáratnál mindenkinek fel kellene iratkoznia egy listára, az ott lévő férfi szerint statisztikai céllal történne mindez, hogy tudják követni, hányan fordultak meg náluk. De amikor egy busznyi fáradt ember megérkezik, az szinte teljesíthetetlen. Az érkezők a legkülönfélébb nemzetiségűek, egyelőre a többség Ukrajna belsőbb részéből jön, de menekülnek a határ mellől is.

Az épületben folyamatosan ott van, ha kell intézkedik, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal egy embere (természetesen váltják egymást, mert a hely 0-24-ben üzemel). Kérdésemre elmondta, hogy szerdán – éjféltől 10 óráig – már legalább ötszázan megfordultak náluk, tehát, amiről előzőleg tájékoztattak minket (2000 fő/nap), az teljesen helytálló adatnak látszik. Jelen van a Vöröskereszt képviseletében is egy személy. A művelődési központban – szintén váltásban – több önkéntes dolgozik egyszerre, hogy enni- és innivalóval, a szükséges dolgokkal ellássák az ott tartózkodókat. Akik aztán útnak indulnak, kapnak útravalót is, ki tudja, mikor érik el úti céljukat, jutnak el szálláshelyre. Itt ugyanis – jóllehet egy helyiség tábori ágyakkal be van rendezve – nem rendezkedhet be senki tartósan, a cél, hogy a pihenő után folytassák az útjukat. Maga a település nem nagy, a naponta itt megfordulók száma többszöröse a község lakosságának.

Kosztonyák Katalin

Ami szintén nagyon fontos a frissítők, pihenés, egyéb hasznos dolgok mellé, hogy a menekülők nyelvét beszélő tolmácsok is legyenek, akik útbaigazítást adnak, kérdésekre válaszolnak, vagy épp kikérdezik az érkezőket további úti céljukról. A keddi ínséghez képest már voltak tolmácsok is, épp érkeztek önkéntesek a Debreceni Egyetemről is.

Kárpátaljáról származó útitársnőm (akit keddre még tolmácsolni hívtak volna) elmondta, hogy minden nagyobb ukrán városban van egyetem, ahol rengeteg külföldi diák tanul. Ezt alátámaszthatom, hiszen, amikor a ’80-as évek elején részképzésre mentünk Ogyesszába, mi magunk is rengeteg nációval találkoztunk, barátkoztunk, éltünk együtt a kollégiumban. Az Ukrajnában tanuló külföldi diákok most menekülnek. Egyelőre (ki tudja, meddig) nem a robbantások elől, „csak” a veszély elől. Ottjártunkkor több csapat kínai diák érkezett és távozott. Őket is gardírozta egy magyarul jól beszélő kínai férfi. Elmondta, hogy a diákok egyelőre Budapestre tartanak a követségre, aztán utaznak haza.

Kosztonyák Katalin

A nigériai diákok közül két lánnyal sikerült beszélnem, ők orvostanhallgatók Vinnicjában, akiknek ez lenne az utolsó szemeszterük az egyetemen. Elmondásuk szerint még nem voltak közvetlen veszélyben, de rettegésben élték meg utóbbi napjaikat, szüleik folyamatosan hívják őket, rettenetesen aggódnak értük. Ők is hazautaznak. Amint véget ér ez a rémálom, természetesen visszamennek, hiszen ennyi évük és a diploma nem veszhet el. Amíg nem tört ki a háború, nagyon jól érezték magukat Ukrajnában. Búcsúzóul még egy-egy ölelésre is odabújtak, látszott, alig várják már, hogy a szülői ház biztonságában szeretteik közt lehessenek.

Kosztonyák Katalin

Voltak ott türkök is páran, volt olyan ember is, akinek már a menekültstátusz intézésében kellett segíteni. A többségnek viszont van hová mennie, rokonok, ismerősök várják őket akár Magyarországon, akár külföldön. Volt, aki Szlovákiát, volt, aki Lengyelországot mondta úti céljának. Mivel, ha megkésve is, de már gördülékenyen megy a fogadásuk, szállításuk, nem jeleztek gondokat. A menekültek fegyelmezetten, némelyek fásultan viselik a nehézségeket, többnyire fáradtak a hosszú utazástól, a közelebbről érkezők közt van, aki gyalog jön át a határon. A gyerekek rendkívül szófogadóan tűrték, hogy történjenek velük a dolgok. Azt hinnénk, nem sokat fognak még fel ebből a borzalomból. Azt viszont tudják, érzik, hogy sok mindent ott kellett hagyniuk, ami kedves számukra.

Voltak, akik a megpakolt húzós bőröndök mellett még házikedvencüket is tudták menekíteni hordozóban, voltak, akik igencsak szerény csomagokkal érkeztek. Volt olyan szerencsés, aki az ötéves kisfiával a Magyarországon dolgozó férjéhez tartott, mások vegyes érzésekkel utaztak tovább. A biztonságba, de a hátrahagyott családfőért aggódva.

Volt anya, aki gyerekkel utazott, kocsival volt, csak pihenőt tartottak. Lengyelországba akart továbbmenni. Borzasztó volt látni, ahogy makacsul elutasított enni-innivalót, lelkileg teljesen szét volt csúszva. Úgy próbálta útitársnőm kirángatni ebből az állapotból, mondván, legalább a gyereket nézze, és neki kérjen valamit, hiszen éhes, szomjas. És ne induljon még így útnak autóval és gyerekkel.

Kosztonyák Katalin

Nehéz, embert próbáló helyzetekben a legkülönfélébben tudunk reagálni, viselkedni. Van, aki önmagát meghaladva olyan dolgokra képes, amilyenekre normál körülmények között sose lenne bátorsága. Mások épp ellenkezőleg, leblokkolnak és képtelenek a helyzetnek megfelelően döntést hozni. Sokan rábízzák magukat a segítőikre, társaikra, csinálják, amit a többiek.
És láttunk ott családi találkozást is, nem sok híja volt, hogy együtt könnyezzünk velük.

Kosztonyák Katalin

Valószínűleg a vasárnapi hiányos készletekről értesülve egyszerre mozdultak meg az emberek, szervezetek. Mostanra talán nem csak Lónyára, hanem Tiszabecsre és Beregsurányba is nagyobb mennyiségű adomány érkezett, így látszólag nincs hiány igazán semmiből. Viszont a forgalom is nagy, ha mindenkit ellátnak, egyszer ezek a készletek is elfogynak. Mindenesetre, akik messzebbről terveznek adományt vinni, esetleg jobban teszik, ha olyan helyekre juttatják el, ahol a menekültek szállást kapnak, ott ugyanis az ellátásukat ugyanúgy biztosítani kell. Ahol lakhatást kapnak, ott étel, ruha nem jár a lakással. Tehát érdemesebb az ország belsejében több helyre megosztva adakozni.

Kosztonyák Katalin

Visszafelé úton egy három gyerekkel menekülő kárpátaljai anyukát hoztunk (a másik autó szintén négy menekültet), akinek semmi elképzelése nem volt arról, hová mehetne. Őket a sámsonkerti általános iskola egykori épületében egy lelkes önkéntes által alakítgatott közösségi házban sikerült elhelyezni. A település polgármestere is járt Lónyán a szerdai napon, mint megtudtuk, ő is hoz 8 embert, akik szintén ott kapnak helyet. A valaha iskolaként működő épület nem szálloda, mosakodási lehetőség van, de a zuhanyzást valószínűleg a családsegítő szolgálat épületében tudják csak megoldani. Azoknak, akik a biztonságot keresik, talán nem ez lesz a legnagyobb gondjuk.

Közben közös ismerősünk, egy doktornő ajánlott fel egy lakást 6-8 ember részére Debrecenben. Ők most megtehetik, mondták. Emberségből jeles.

Érdekes egybeesés, hogy épp tegnap volt Arany János születésnapja. A napokban sokat idéztem őt, itt is megosztom számomra oly kedves sorait, amelyeket egykor egy általános iskolai tanárnőm írt az emlékkönyvembe.

„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”

Azt hiszem, bárhogy igyekeznék, ennél szebben magam sem fogalmazhatnám meg a lényeget.

Az útitársam folyamatosan műben volt, kérdezett, magyarázott, útba igazított, tanácsokkal látott el embereket, szervezett, a telefonszámát követhetetlenül sokaknak megadta, míg itthon őt is a családja, munkája várja. Nem pazarolja az időt ítélkezésre, van épp elég dolog, amivel foglalkoznia kell. Hihetetlen erő, energia és önzetlenség jellemzi ezt a nőt, a közelében mindenki erősnek érzi magát. Ha nem lenne, ki kéne őt találni.

Kosztonyák Katalin

Kapcsolódó írások:

- Debrecen ’22

- Vlagyimir Putyin nem jogosult a díszpolgári cím viselésére – közölte a Debreceni Egyetem

- Polgáron is demonstráltak az ukrajnai orosz agresszió ellen

- „Dicsőség Ukrajnának, dicsőség a hősöknek!” és „Ruszkik haza!” skandálással tüntettek a Debreceni Egyetem főépülete előtt

- Békét Ukrajnában!

- Visszavonja-e a Debreceni Egyetem Vlagyimir Putyin díszpolgári címét?

- Megnyitják a Debreceni Egyetem kollégiumait az ukrajnai menekültek előtt

- Összenőttek a gyűlöletek, beértek pártjaink igyekezetei

- A honvédelmi bizottság elnöke fánkot sütött

CSAK veled együtt működünk. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert!
1 (egy!) ezer forint csak havonta. Köszönjük!

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.