OTTHONVÁGY

Arató

Még meleg van. Kopik a cipő a talpam alatt, az idő szalad. Hova lett a nyár? Az ősz majd válaszol.

Mama, ha süt valamit, az első falat mindig az enyém. Nagyon szeret, s én is nagyon szeretem nála tölteni az időt. Berakja nekem kazettán a Liliomfit, mindig ezt kérem, ő meg tudja, hogy ha beülök ez elé a film elé a barna fotelbe, akkor sok gond nem lesz velem, míg véget nem ér a szalag.

Este paprikás krumplit eszünk, szól a tévé, a kertet szántják, izgatott vagyok és kíváncsi, így megkérem, álljunk ki a lépcsőre és nézzük, ahogy a traktorral dolgoznak. A mama este csen a tejembe egy kis cukrot, de megkér, hogy anyának ne mondjam el. Őrzöm a közös, édes titkunkat.

Az utolsó napokban is sok időt töltök nála. Elsős vagyok, s azzal büszkélkedek neki, hogy már van, amit fel tudok olvasni a műsorújságból. Az ágyban fekszik, nincs jól, de mosolyogva hallgat engem, s mondja, olvassak csak tovább. Másnap még sötét van, mikor iskolába indulunk, kint hó és hideg. „Köszönjetek be mamának” – kéri édesanya, s mi nővéremmel az ajtót félig nyitva köszönünk – utoljára.

Már nem emlékszem, hogy mama visszaköszönt-e, pedig az utolsó nap szinte minden mozzanata beleégett emlékeimbe. Ott maradt és nem enyhül. Az érzések egy részét már javamra tudtam fordítani: így őrzöm s osztom be a jelenben mama minden szeretetét, azt is, amit már átadni e világban nem tudott.

Juhász Henrietta

Meleg van, legalább negyven foknak érzem, ahogy a munkából hazafelé sétálok. Csak a fák árnyékai és a néha meglibbenő szél hoz egy kis enyhülést. Nincsenek sokan, csak akiknek sürgős dolguk akadt, akiket hív a kötelesség, meg akinek nincs más választásuk: árnyékos padon hajtotta álomra fejét egy otthontalan is. Ahogy elhaladok mellette, azon kapom magam, hogy gondosan figyelek lépteim csendességére. Nem akarom felébreszteni, tiszteletben tartom, hogy ez most az ő fekhelye, a hely, ahol aludni szeretne, ha épp hagyják nehéz álmai. Vajon vágyik-e még igazi otthonra? Volt-e neki valaha, s ha igen, miért veszítette el? Vajon él-e még emlékeiben mamája meleg hókiflijének íze? Vagy egyáltalán: volt-e mama, volt-e hókifli? Még meleg van, de lassan hűvös szelek kezdik csipkedni végtagjainkat. Árnyék helyett egy csöppnyi melegségre vágyik majd az otthontalan is.

A nyár múlásán gondolkozom, meg a mamán, s azon a padon fekvő férfin, akit út közben láttam. Miben kapaszkodik, mi tartja őt életben, vajon mi romlott el? Mi építjük a falat magunk és álmaink közé? Vagy egyszer mindannyian eljutunk oda, ahonnan nincs tovább? Csak áltatjuk magunkat, hogy gyengék vagyunk áttörni a falakat? Elszaladt a nyár, lehet szüretelni, ki mint vetett. De mit tegyen, akinek se kertje, se fája? Akinél nincs mit szántani? Csak az időt őrizzük, mert minden eltelt perc már a múlté. Emlékként őrizhetjük a jelenben, s tán késve belátjuk, milyen jó is volt akkor, s mi mindent mulasztottunk el.

Hazafelé sétálok: meleg, tetőtéri bérlemény az otthonom. Legalábbis így hívom, ha kérdik, hol lakom. Valójában csak az emlékeidben élek, te meg az enyémben. Hát nem elég?

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.