REGGELI FELES

Aranyos, csak néha elviselhetetlen

Még fél egyedül, hisz gyerek…
Nyikos Mónika

Luluról már tettem említést korábban… Az a helyzet, hogy nő, és egyre kevésbé „cuki” – pedig kívülről annak tűnik. A mi kis törpetacskó kutyánk ugyanis olyan aranyos, hogy a Piac utcán nem lehet úgy végigmenni vele, hogy ne simogatná és dicsérné meg valaki. Természetesen már megszoktuk, mi is, Lulu is, hogy húsz perccel előbb kell mindenhová elindulni, hogy idejében odaérjünk. Lulu ilyenkor engedelmesen megszagolgatja az idegent, majd nagy kegyesen enged egy-két – de azért nem túl sok – simit. Néha azonban rossz kedve van, ilyenkor ugat, morog a cukiságtól olvadozó idegenre – jelezvén: ma nincs kedve a sztárok életét játszani.

Mivel kiskutyánk kilencedik hetét tölti már a Föld nevű bolygón, eljött fogváltás szezonja, s ennek hatására még sűrűbben szükséges számára, hogy megrágjon dolgokat. Ezek lehetnek tárgyak: kábelek, papucsok, ruhák, számítógépegér vagy jobb híján az aktuális simogató keze, mert az mégiscsak puhább. Ezen esetekben egy határozott „NEM!” segíthet, vagy súlyosabb esetekben fizikai megtorlás, amit orra koppintással fejezünk ki. Ám sajnos eme receptek nem mindig alkalmazhatók, ha ugyanis Luluka elemében van, akkor nehezen viseli el, ha nem foglalkoznak vele, így a „NEM”-eket kihívásnak, az orrpaskolást pedig játéknak hiszi, így ha lehet, még nagyobb hévvel veti bele magát az ő kis saját „játékába”. Neki játék, neked meg fáj, pedig csak egy macskakarmolással ér fel Lulu méregzsák „harapása”.

Sajnos azonban ezeket az apró gesztusokat néhányan támadásként értelmezik, így megpróbáltuk elkülöníteni eleven kiskutyánkat a közösség viszontagságaitól. Így kénytelen voltam háromnegyed órára magára hagyni a neki kijelölt szobában, ahol egyszerűen nincs esélye megrongálni semmit, csak a saját játékait. Lulu azonban megalkuvást nem ismerő, kitartó kiskutyus, így 45 percig ugatott és vonyított. Eközben kaptam a telefont, hogy a lakásból igen fura hangok hallatszanak. Eleinte nem tudták, melyik lakásból származik a keserves sírás, mert úgy ugatott, hogy visszhangzott a panel, ezért először a szemben lévő házban keresték a kis szerencsétlent. Miután kaptam a telefont azonnal hazarohantam, Lulu hangját már valóban messziről lehetett hallani, egyszerre volt dühös, sértett és szomorú. Mikor meglátott, örömmel fogadott, azonnal minden rosszért bocsánatot kért, csak ne hagyjam még egyszer magára. Közben beszéltem a szomszéddal is, aki mondta, hogy igazán nem akart rosszat, csak aggódott, mert olyan keserves volt Lulu sírása, hogy azt hitte, baja történt. Nem történhet – mondtam –, teljesen balesetmentesítettük a szobáját. Jó, mondta már megnyugodva, csak olyan keserves volt. Tudom, mondtam, még fél egyedül, hisz gyerek…

Így Luluval újra nekiindultunk a nagyvilágnak, még soha nem volt ilyen engedelmes, bár eleinte csak ölben volt hajlandó jönni, félt, ha lerakom, megint otthagyom. Útközben ismét megtalált minket egy rajongó, simogatta, dicsérte, Lulu állta. Tetszik? – kérdeztem. Igen – mondta –, nagyon aranyos. Igazából nem – mondtam –, ha gondolod, akkor vigyed…

Most itt alszik megint, kiviháncolta magát. Pihen. Eljátszottunk a gondolattal, hogy tényleg lennének jelentkezők rá. Néha nagyon bosszantó, mégis akármennyire idegesítő, már nem tudnánk megválni tőle…

Nyikos Mónika
Ezt tartalmat minden olvasónk elérheti. Ha összes írásunkat olvasni szeretné, legyen előfizetőnk! Előfizetéshez kérjük kattintson ide.